2017. március 24.

 
Hétvégi tűnődések
"... a döntő lépést ... nekünk kell megtennünk."
"Lázár, a mi barátunk, elaludt. Megyek, hogy fölkeltsem álmából." (Jn 11,11)
 

A Jordánon túl tartózkodott Jézus, amikor utolérte az üzenet, hogy egyik legkedvesebb barátja, a betániai Mária és Márta fivére, Lázár súlyosan beteg, haldoklik. Csak két nappal később indult tanítványaival vissza Betániába. Ekkorra már Lázár negyednapja a sírban feküdt. A két nővér mélyen megtörve fogadta Jézust. Mária megjegyezte: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem." Velük együtt zokogtak a fogadására kijött falubeli férfiak is. Jézust a mélységes és őszinte gyász látványa megrendítette. A kővel elzárt barlangsírhoz sietett. A követ elvetette. Márta megjegyezte: "Uram, már szaga van, hiszen negyednapos." "Nem mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?" - kérdezett vissza Jézus. Rövid imádság után bekiáltott a sírba: "Lázár, jöjj ki!" S a halotti pólyába takart szeretett barát a sziklába vájt sírkamra bejáratában megjelent... (Vö.: Jn 1,1-45)
Lázár történetét olvasva, eszünkbe jut a régi mondás, miszerint "az istenszeretőknek minden a javukra válik." S újra csak előkerül a csodás események "kulcsa": a hit. Azt kell látnunk, hogy a mélységes és őszinte hit, ha Jézussal találkozik, mindig Isten dicsőségét, megdicsőülését eredményezi. Másrészt önkéntelenül váltja ki az emberből az irigykedő felismerést: milyen jó Jézus barátjának lenni!
Tele van barlangba bújt élő holtakkal körülöttünk a világ. Lehet, hogy fel sem tűnik, de talán már mi is egy biztonságot adó sötét lyuk mélyéről, "kívülről" figyeljük a körülöttünk zajló eseményeket. Fülünkön, szemünkön, szánkon a közöny halotti pólyája feszül. Az évek során puha gyolcsként módszeresen tekertük magunkra. S mint áttörhetetlen, kemény fal, most már minden "külső" próbálkozásnak határozottan ellenáll.
"A mi barátunk elaludt. Megyek, hogy fölkeltsem álmából" - szól tanítványaihoz Jézus, és hozzánk siet. A kétségeinkből, rossz beidegződéseinkből, előítéleteinkből, kicsinyhitűségünkből és félelmeinkből emelt barikádjaink előtt megállva, nevünket kiáltja - "jöjj ki!" Kell, hogy engedjen a közöny szorítása, kell, hogy repedés támadjon szívünk páncélján - meg kell, hogy rendüljön a barikád-fal! Egy barát kezet, lehetőséget kínál, hogy kiemelkedhessünk a sötét lyukból. Van hitünk!/? Cselekedeteink minősítenek - hogy válaszolunk? Már-már jólesik siránkozni, sajnálkozni nyomorult sorsunk felett, de Jézus-barátunk hozzánk (is) elsiet, azonban a döntő lépést - sötétből a fény felé, ahogy Lázár is megtette - nekünk kell megtennünk.