2017. április 28.

 
Hétvégi tűnődések
"Maradj velünk, mert esteledik és lemenőben van a nap."
"Erre megnyílt szemük és fölismerték." (Lk 24,31)
 

Szeretetlenségről panaszkodunk, szeretetlenségtől vérzik a világ. Ugyanakkor nagyon gyakran ezen a téren is csak elvárásokkal rendelkezünk. A jót, a helyeset - praktikusan - mindenki a saját képére formálva képzeli el. Magányról, magára hagyatottságról panaszkodunk, ám sokszor nem fogadjuk el a felénk nyújtott segítő kezet, mert folyton jobbat várunk. Nem ismerjük fel a hozzánk közeledő szeretetet, csak azért, mert esetleg nem egészen úgy képzeltük el, mint ahogyan végül érkezik.
Tulajdonképpen így voltak azok a tanítványok is, akik közvetlenül húsvét után keserűen gyalogoltak Emmausz felé, s nem ismerték fel a közben hozzájuk csatlakozott feltámadt Urat. Útközben szembesültek téves elképzeléseikkel, kicsinyhitűségükkel, ugyanakkor érezték, hogy jó az "idegen" társaságában lenni, ezért megérkezvén Emmauszba, marasztalták: "Maradj velünk, mert esteledik és lemenőben van a nap." Így végül a kenyértörés asztalközösségben mégis megnyílt a szemük és felismerték a megdicsőült Krisztust. Ez a találkozás lángolásba és tanúságtevésre bátorította szívüket. (Vö.: Lk 24,13-32)
Vajon mostanság hányszor környékez meg bennünket a közömbösség, kiábrándultság? Vajon hányszor (vagy éppen mióta) rójuk csüggedten életünk poros vándorútját? Úgy - bár Christianusnak, Krisztusinak, azaz kereszténynek/keresztyénnek nevezzük magunkat -, mint akiknek nincsen reménysége. Nem ismerjük fel a hozzánk (úti)társul szegődött Urat, pedig életünk legsötétebb periódusaiban karjaiban hordoz bennünket. Igaz, nem is hívjuk otthonunkba, az asztalközösségébe szóló meghívást pedig megválaszolatlanul hagyjuk, vagy a belénk szorult konvenciónak engedve, egykedvű automatizmussal "letudjuk".
"Ugye lángolt a szívünk - mondta egymásnak a két tanítvány később -, mikor útközben beszélt hozzánk és kifejtette az írásokat?" (Lk 24,32) Meglehet, már mi is tapasztaltunk hasonlót, de aztán kényelmesebbnek tűnt gyorsan elfojtani ezt a belülről jövő lángolást, félve attól, hogy "mit szól majd" a környezetünk. Vészesen "esteledik", életünk orsójáról egyre gyorsabb tempóban peregnek a napok. Húsvét fényében még a "látásunk" is javulhat. De élünk-e maradék időnkkel? Minden azon múlik, hogy felnyílik-e - s ha igen, mikor - a szemünk...