2017. június 16.

 
Hétvégi tűnődések
"Amikor valaki igazán szeret, legszívesebben önmagát adná... a másiknak."
"Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér.
Aki e kenyérből eszik, örökké él." (Jn 6,51)
 

Mintha időnként elfáradna bennünk a kegyelem, mintha szavaink mögül kikopnának a hitelt adó cselekedetek. Tesszük a dolgunkat, látszólagos rendben. Hogy belül mi van? - ügyet sem vetünk rá. Mérgezzük magunkat, mérgezzük egymást. A megannyi gyarlósággal, nyavalyával fertőzött testben, mint szomorú börtönben vegetál, vergődik a lélek. Beteg világban, torz ideák, hamis istenek nyomába loholunk, s amikor egyiket-másikat végre sikerül utolérnünk, megint csak arra eszmélünk, hogy ismét a hiányérzet dörömböl bennünk. Tovább éhezünk. Megmagyarázhatatlan módon és intenzitással tör fel lényünk legmélyéről ez a szomj és ez az éhség, amit semmiféle matéria nem csillapít...
Annyi mindennel etetnek bennünket és annyi mindent megeszünk - szinte válogatás nélkül. A materiális világ urai módszeresen szoktatták le az embert az igényességről. A kortárs többség már nem vágyik semmifajta lelki emelkedettségre, legfeljebb csak néhány - be nem vallott pillanatban - gondol a körülöttünk épülő világon túlmutató értékekre.
Jézus kenyérről és örök életről beszél. Nagyon is konkrétan fogalmaz. Nem elég, ha tudjuk, hogy létezik a Kenyér, az sem elegendő, ha csak hiszünk benne. Ahhoz, hogy valóban örök életünk legyen, táplálkoznunk kell vele minél gyakrabban. A mindennapok során kevés a jó szándék, elfárad, elerőtlenedik a buzgalom, miként a szeretet, ha nincsen tápláléka, melyre mindig bizton számíthat.
Amikor valaki igazán szeret, legszívesebben önmagát adná, vagy önmagából egy darabot a másiknak. Jézus önmagát adja ételül. Nem valamiféle barbár törzsi szokás felelevenítéséről van szó, hanem a kenyér és a bor palástja, színei alatt kínálja testét és vérét mint az örök élet kenyerét és italát. Minden egyes búzaszem Krisztus arcát hordozza, a belőle sütött kenyérbe pedig teste van rejtve, míg a szőlő levében vére piroslik - az örök élet tápláléka. Mindannyiunk kenyere, erőssége kíván lenni, hogy megőrizzen bennünket a halhatatlanságra...