2017. szeptember 22.

 
Hétvégi tűnődések
"Szeret az Isten..."
"Én ennek az utolsónak is annyit szánok, mint neked." (Mt 20,14b)
 

Szeretjük másokhoz viszonyítani magunkat, aztán jóleső érzéssel nyugtázni, hogy különbek vagyunk. Ravasz késztetése az embernek, hogy mindenkinél fontosabbnak, értékesebbnek gondolja magát. Aztán ebből a pozícióból időnként másokat is megítél. Pedig a Teremtő Isten előtt egyaránt fontosak vagyunk. Kit előbb, kit később talál meg a kegyelem, hogy kilátástalanságának zsákutcájából nyíljon számára reményteljes jövő. Mert Isten előtt nincsen értéktelen élet, mert Ő az eltékozolt (vagy annak hitt) időben sem fordítja (fordította) el arcát tőlünk. Azonban igaz, hogy sokkal nyugodtabban hajthatja álomra fejét esténként, aki már rátalált a békesség és remény útjára, mint akit még önemésztő kétségek gyötörnek útvesztőjének elején...
Istentől is elvárnánk, hogy velünk szemben legyen mindig elnéző, méltányos, viszont ellenfeleinkkel kapcsolatban ne csak igazságosan, hanem könyörtelenül lépjen fel. Az Úr azonban egészen más logika szerint gondolkodik. Erről szól a Máté-evangélium jézusi példázata. A gazda kora reggel kiment a piacra, hogy munkásokat fogadjon szőlőjébe. Miután megegyezett napi egy dénárban velük, dolgozni küldte őket. Napközben valahányszor elment a piac mellett, mindannyiszor így tett. Mikor pedig késő délután ismét arra járt, megszánta az egész nap tétlenül ácsorgókat: őket is felvette hasonló feltételekkel. Este aztán mindegyik emberének egyforma bért, azaz egy-egy dénárt adott. Ennek láttán az először felfogadott munkások zúgolódni kezdtek: "Ezek az utolsók egy óra hosszat dolgoztak csak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük." "Barátom - felelte egyiküknek - nem vagyok veled igazságtalan. Nem de egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tiéd és menj! Én ennek az utolsónak is annyit szánok, mint neked." (Vö. Mt 20,1-16)
Első hallásra talán fülsértően igazságtalannak tűnhet a fenti tanítás. De gondoljunk csak bele: melyik ember élete telik nyugalmasabban? Annak, aki már gyermekként megtapasztalta az istenszeretet megtartó erejét, bizonysággal a szívében él vagy az, aki mindezek híján belső tartás nélkül, zsákutcák sötét mélyén imbolygott, míg végül meglett emberként a helyes útra talált? Szeret az Isten, még a "legutolsókat" is képes magához ölelni. Ne nézzük rossz szemmel jóságát, egyikünk sem tudhatja biztosan, hogyan alakul sorsa: lehet, hogy éppen az az utolsó hely lesz végső menedékünk...