2014. augusztus 17.: Osli búcsúi mise

 

"IGEN-T MONDANI AZ ÉLETRE"

Az osli Mosolygó Szűzanya főbúcsú ünnepét 2014. augusztus 17-én, vasárnap tartották.
A 10 órakor kezdődött ünnepi szentmisét dr. Korzenszky Richárd tihanyi bencés apát, aranymisés mutatta be.
Az asszisztenciát Both Zoltán III. évf. kispap és Bolla Ádám a Pázmány-egyetem hallgatója végezték.
Koncelebrált: dr. Szaradics József házigazda plébános.
A hívek gyóntatásában segítettek: Csóka Gáspár bencés atya és Szabó József nyugalmazott plébános. Kapui Jenő mosoni plébános atya a templomban lévő hívek áldoztatását végezte.
A kapuvári gyalogos zarándokcsoport a Szent Anna templomból Bernádh Krisztián káplán atya áldásával, búcsúztató harangzúgás kíséretében indult el. Útjuk során lelkes, buzgó énekléssel köszöntötték a Szűzanyát. A kapuváriakhoz útközben többen csatlakoztak. Ugyancsak gyalogosan tették meg az utat az Acsalagról érkezők is. A templomban a házigazda plébános köszöntötte mindnyájukat.
Az osli templom harangjainak zúgása köszöntötte a szabadtéri oltárhoz bevonuló misézőt és kíséretét, valamint a Rábaköz több településéről érkezett híveket.
A szentmise elején Fodor József polgármester, az osli egyházközség világi elnöke köszöntötte apát urat.
Az aranymisés atya - köszönő válaszában - édesanyjára utalva, visszaemlékezett gyerekkora "oslis" élményeire. A szentmisét bevezető mondataival már a búcsúünnep lényegére világított rá:
"Ez a mai nap, a búcsú ünnepe, Mária mennybe vételének ünnepe. Erre jöttünk össze az osli Mosolygó Szűzanyához. Mária testestől-lelkestől, egész emberségében, egész valójában az Istennél van. Ez az ünnep, Mária mennybevételének napja, Nagyboldogasszony ünnepe azt jelenti, hogy Isten igen-t mond az emberre. Arra az emberre, aki igen-t mond az Isten akaratára. Tartsunk lelkiismeret vizsgálatot! Készek vagyunk-e elfogadni az Isten akaratát. Tudunk-e igen-t mondani mindig az igazra, a jóra, a szépre, az életre."
Prédikációjában tovább elmélkedett az IGEN-kérdésről:
"Kedves Testvérek, a mai nap az Isten Igen-je az emberre. Ma azt ünnepeljük, hogy Máriát Jézusnak, az ember-Jézusnak édesanyját egész emberségében magához vette az Isten. Ünnepe annak az életnek, amelyben mindannyiunknak része lehet, ha "igen"-t tudunk mondani az Isten akaratára. Két asszony találkozásáról hallottunk az evangéliumban. Mária meglátogatja rokonát, Erzsébetet. S ez a két asszony egymásnak örömhírt mond. Ez a két asszony egymásnak az élet hírnöke. Mária: szíve alatt Jézussal. És amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt felujjongott a magzat, a későbbi Keresztelő János.

Tudunk-e örömhírt mondani? A kereszténységnek központi üzenete az, hogy az isten az emberségen, az emberen keresztül van velünk. Ez az üzenete Karácsony ünnepének is. Fiút szülsz, Emmánuelnek nevezed, ami azt jelenti: "Velünk az Isten!" Velünk van az Isten az emberben, az emberen keresztül. Mária világra hozza a világ Megváltóját, az Isten Fiát, az ember Krisztus Jézust, aki mindenben hasonlóvá lett hozzánk, emberekhez, a bűnt kivéve.
De tekintsünk most előbb Máriára. Mária ott van Jézus mellett, születésétől haláláig. Egyáltalán nem lehetett könnyű sorsa annak az asszonynak, aki különleges körülmények között fogant. Nem lehetett könnyű kényszer-szálláson, Betlehemben, barlang-istállóban világra hozni egy gyermeket. Egyáltalán nem lehetett könnyű Egyiptomba menekülnie Máriának és Józsefnek, hogy életben maradjon a Gyermek, mert a féltékeny Heródes az életére tört. Bár jó helyen volt a tizenkét éves Jézus, amikor zarándokolni mentek Jeruzsálembe, de a visszaúton nem találták szülei. Kétségbe esve mentek vissza keresni őt. Egyáltalán nem lehetett könnyű megtapasztalni, hogyan válik le a felnövekvő ember-Jézus a családról, hogyan lesz tanítóvá. És amikor Jézust körülveszik a tanítványok és érdeklődő emberek, valaki figyelmezteti, hogy anyád és rokonaid odakinn várnak rád. Jézus ekkor látszólag semmibe veszi őket - a gyermek az anyját, a rokonokat -, és azt mondja: Ki az én anyám? Kik az én testvéreim? Mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám. Érdemes egy pillantást vetni egy nagyon lényeges jelenetre az első csodára, ott Kánában, a menyegzőn. Amikor megfogyatkozik valami, ami szükséges lenne ahhoz, hogy az emberek jobban érezzék magukat, Mária az, aki ezt észreveszi és figyelmezteti Jézust: Nincs boruk! Jézus látszólag keményen visszautasítja: Még nem jött el az én órám. Mária azonban a következőt mondja a szolgáknak, és erre nagyon oda kell figyelnünk, mert Mária egész lényének tulajdonképpen ez a legfontosabb vonása: Jézusra mutatva szól. Amit mond, tegyétek!
És mit mond Jézus? Töltsétek meg a korsókat - vízzel! Egyszerű, amit kíván tőlük, és ugyanilyen egyszerű dolgot kíván ma is mitőlünk: Amit mond, tegyétek! - Töltsétek meg a korsókat vízzel. És ha megtesszük, amire képesek vagyunk, bekövetkezik az élet átlényegülése az Isten kegyelméből.
Folytathatnánk Mária életét egészen a kereszthalálig. Ott áll a Kálvárián, amikor Jánost kivéve otthagyják Jézust a tanítványai. Aki már látott halott gyermekét sirató anyát, az meg tudja érteni ezt a fájdalmat, ami az emberi élet legnagyobb fájdalmai közé tartozik: gyermeket elveszíteni. Mária ezt is átélte. Sírba tétel. Reménytelenség. A halál csendje és sötétsége.
Az evangélium elbeszéli az emmauszi tanítványok esetét. Húsvét vasárnap ketten a tanítványok közül Jeruzsálemből, abból a városból, ahol megtörtént a keresztre feszítés, ahol korábban Jézussal többször is együtt voltak, teljesen reményüket veszítve mennek haza Emmauszba. És akkor csatlakozik hozzájuk valaki. Az útitárs kérdi: Miről beszélgettek itt az úton? Arról, hogy mi történt Jeruzsálemben. Elmondják reménytelenségüket. Az útitárs elkezdi magyarázni nekik az írásokat. A Nap már lemenőben van, esteledik, hazaérnek. Megszólítják, mert jó volt vele együtt lenni: Maradj velünk! Ez az addig még ismeretlen vándor, ez az útitárs betér hozzájuk. Asztalhoz telepednek, Ő kezébe veszi a kenyeret és megtöri. A tanítványok szeme ekkor megnyílik: Az Úr az! Velünk van! Az Úr él! Mária együtt van az apostolokkal az utolsó vacsora termében azon a bizonyos pünkösdi napon is, amikor a tanítványok félve-remegve vannak együtt. Ekkor kiárad rájuk a Lélek, és ezek a félő, addig még bátortalan, remegő, gyáva emberek teljesítik, amit Jézustól küldetésül kaptak: Menjetek az egész világra! Hirdessétek az evangéliumot! Tegyétek tanítványaimmá a népeket! Bekövetkezik a pünkösdi csoda: mindenki a maga nyelvén hallja hirdetni az Isten csodálatos tetteit.
Tegyük föl a kérdést magunknak mi, mai emberek, vajon odafigyelünk-e az üzenetre, az örömhírre, az evangéliumra, ami újra és újra elhangzik Jézus ajkáról, és amit Jézus megbízásából hirdetünk ma is: Bátorság! Ne féljetek! Én vagyok! Jézus él!
Manapság magányos, szomorkodó emberek sokaságával találkozunk. Olyanokkal, akik sokszor úgy gondolják, hogy nem érdemes élni. Mennyien vannak, akik nem merik vállalni az életet. Olyan társadalomban élünk, amelyben elbűvölő a technikai fejlettség, ugyanakkor ebben a rendkívül fejlett és fejlődő világban egyre inkább azt érzik az emberek, hogy nincs rájuk szükség. Egyáltalán mi értelme van ennek az egésznek? Ne önmagunk körül forogjunk. Próbáljuk meg észrevenni a másik embert. Vegyük észre az élet mindennapi, apró csodáit. És legyen bátorságunk örömhírt mondani. Nagy a kísértés, hogy mi, keresztények úgy gondoljuk: mi birtokoljuk a teljes igazságot, és elegek vagyunk önmagunknak. Nem az igazság birtoklása a baj, hanem az, hogy bezárulunk önmagunkba, benn maradunk templomaink falai között, és nem törődünk a körülöttünk lévő világgal.
Az a Ferenc pápa, aki a szegények világából, egy másik kontinensről jött, s aki most Koreában bátran hirdette Isten csodálatos tetteit, Az evangélium öröme (Evangelii gaudium) kezdetű apostoli buzdításában mindannyiunkat, feledékenyeket figyelmeztet arra, hogy az evangélium a szegényeknek szól. A világ egyre inkább polarizálódik, ketté válik gazdagokra és szegényekre. Közben az emberek egyre jobban elmagányosodnak, még a gazdagok is bezárkóznak saját váraikba, és magukra maradnak a szegények. Manapság, amikor azon panaszkodunk, hogy nem tudunk mit tenni, elfelejtjük azt, hogy nem is olyan messze innen volt a határ, amin átmenni nem lehetett. Be voltunk zárva. Elfeledkezünk arról, hogy nem voltunk szabadok. Most szabadok vagyunk, és nem tudunk élni a szabadságunkkal. Mire vagyunk szabadok? Arra, hogy lekössük magunkat, hogy Igen-t mondjunk az Isten akaratára. De ezzel a lehetőséggel nem nagyon akarunk élni. Szentatyánk, Ferenc pápa világméretű közömbösségről beszél. Bizonyára élnek itt is elmagányosodott emberek. Vajon törődünk-e velük? Vajon tudjuk-e bíztatni őket?
Testvéreim: az élet titkáról, az élet csodájáról, az élet értékéről van szó. Az élet önmagában érték attól, hogy az emberek egymásnak képesek örömhírt mondani, ahogyan Mária örömhírt vitt Erzsébetnek, és ahogyan Erzsébet örömhírt osztott meg Máriával. Érdemes élni. Igenis lehet élni.
Nemet kell tudni mondani sok mindenre, sokféle kísértésre, ami bennünket önmagunkba akar bezárni, ami bennünket kiszolgáltatottá akar tenni. Egy világméretű hatalom kiszolgálói és kiszolgáltatottjai leszünk, amikor azt gondoljuk, hogy a pénz a minden. Nemet kell tudni mondani a pénz hatalmára, az elkeseredésre, a pesszimizmusra. Örömhírt kell hirdetni. Azt az örömöt, amit Jézus hozott közénk, amikor ismételten mondja: Bátorság, én vagyok, ne féljetek!
Igent kell mondani az emberre, az életre, az emberi életre. Milyen szomorú és keserű dolog megtapasztalni, hogy vannak házaspárok, akik szeretnének gyermeket, de nem lehet gyermekük. S milyen elkeserítő, hogy vannak emberek, és milyen sokan, akik számára teher a gyermek. Nem merik vállalni. Sőt el is dobják. Mennyi házasság megy tönkre! Megfogyatkozott ebben a világban az, amitől szebb lehetne, jobb lehetne, emberibb lehetne a világunk: megfogyatkozott a hűség, a becsület, az őszinteség, a céltudatosság, az élni akarás. Értékvesztett, összekuszálódott labirintus-világban élünk, ahol pedig észre kellene vennünk, mert észre lehet venni, hogy "Velünk az Isten!"
Ötven évvel ezelőtt szenteltek pappá május 23-án. Hogy miért vállaltam a papságot és szerzetességet, visszafelé tekintve ki tudom bogozni. Találkoztam szerzetesekkel, papokkal, akiknek az életéből azt éreztem, hogy igen, tudnak örömöt, jó hírt mondani. És kellett hozzá egy biztos családi háttér, amelyben a szüleim szerették a gyermekeket és szerették egymást, elfogadták egymást, és igen-t tudtak mondani az életre. Amikor keseregnek amiatt, hogy megfogyatkozott a papság, akkor hadd figyelmeztessek: megfogyatkozott a gyerekek száma. Ne felejtsék el a testvérek: a papok is gyermekekből lesznek! Ha nincsenek gyermekek, nem lesznek papok, és kiürülnek a templomaink. Nem lesznek, akik tanúságot tegyenek az evangéliumról. Igen-t kell mondanunk az életre és egymásnak. A férj a feleségnek, a feleség a férjnek, "holtomiglan-holtáiglan". A pap, a szerzetes vállalja a szolgálatot egészen a halálig!
"Amit mond, tegyétek!" Szükségünk van Máriának, mindannyiunk édesanyjának figyelmeztetésére és közbenjárására ebben az értékvesztett, botladozó világban.
Ferenc pápánk így imádkozik az említett "Az Evangélium öröme" kezdetű buzdításának végén:
Mária: A Szentlélek vezetésével befogadtad az Élet Igéjét, alázatos, mély hiteddel egészen az Istennek adva magadat. Segíts, hogy Igen-t tudjunk mondani a sürgető szükségben, hogy Jézus örömhíre fölhangozzék. Segíts minket, Mária,  aki az új evangelizálás csillaga vagy, segíts, hogy világítsunk, hogy tanúságot tegyünk a közösségről, a szolgálatról, az égő és tág szívű szeretetről, az igazságosságról, a szegények iránti szeretetről, hogy az evangéliumból áradó öröm elérjen a föld határáig, hogy fényessége a peremen élőkhöz is elérjen Az élő Evangélium anyja, a kicsinyek örömének forrása, könyörögj érettünk. Amen. 
A szentmise végén Szaradics plébános atya megköszönte Richárd atya szolgálatát, aranymisés jubileuma alkalmából gratulált és a Jó Isten áldását kérte életére, munkájára. Örömmel hozta a jelenlévő hívek tudomására, hogy Szűcs Ferenc osli származású fafaragó - az ünnep alkalmából - az Osli Egyházközségnek ajándékozta a Szűzanya megkoronázásának titkát ábrázoló dombormű alkotását. Az osli hívek nevében Kéri Kálmán templomatya mondott köszönetet és a kegytemplom oltárképét ábrázoló képet adott át ajándékba. Az apát úr aranymisés áldásával indult a körmenet.
A búcsúünnep koradélutánján a templomban összegyűlt hívek az osli népvesperással fohászkodtak a Mosolygó Máriához.          

 
 
szöveg: DukainéM
kép: DukainéM és Jerkó Gyula