2014. december 21.: Adventi lelkigyakorlat

 

Adventi lelkigyakorlat Kapuváron

Szent Anna plébániatemplomunkban 2014. december 21-én, advent negyedik vasárnap az esti szentmisén lelkigyakorlatos szentbeszédet tartott a templomot megtöltő híveknek dr. Lukácsi Zoltán rektor, székesegyházi kanonok.
Bevezetőjében így fogalmazott: „Kedves Testvéreim ma van az év legsötétebb napja. És ezekben a napokban, amikor leghosszabbak az éjszakák, akkor az embernek a kedélyállapota is megváltozik egy kicsit és hajlamosak vagyunk többet gondolni az elmúlásra. Hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy talán a sötétség erői erősebbek, mint a világosság erői. Hogy bealkonyult, nem csak a Napnak, hanem az erkölcsnek, a hitnek, a becsületnek, az önzetlenségnek is, minden pozitív erénynek is. Adventben könnyen át tudjuk élni a Krisztus előtt élt embereknek a reménytelen helyzetét, amikor a megváltás csak egy nagyon távoli ígéret volt. Éppen ezért nem véletlen, hogy az Egyházunk éppen ilyenkor emlékeztet bennünket az első reménysugárra az angyali üdvözlettel, amely a Megváltó földi megjelenésének a kezdete.”
A továbbiakban így folytatta: „Ilyenkor karácsony táján az emberek sok-sok jókívánságot küldenek egymásnak és ezért megfeszített tempóban dolgozik a posta. Ez is emlékeztet bennünket a kétezer évvel ezelőtti esetekre, hiszen Jézus születésekor is a szokottnál élénkebb forgalmat bonyolítottak le az Isten postásai, az angyalok. Keresztelő Szent János születését, majd Jézus születését is angyalok hirdették meg. Angyalok figyelmeztették álmában Józsefet és a Napkeleti bölcseket, angyalok hívták a pásztorokat a barlangistállóhoz, angyalokkal kezdődik az evangélium. Talán mindannyian érezzük, hogy az Angelos (angyal) szó és az Euangelion (evangélium) ugyanabból a görög szóból származnak. Az Isten hírnökei, az angelosok hozzák a jó hírt, az örömhírt, az evangéliumot. Hogy mennyire fontos üzenetet vitt Gábor angyal Máriának, hogy valóban jó hír postása volt, bizonyítja, hogy a szavait 2000 év óta ismételgetjük, az Egyház egyik legfontosabb imádsága az Üdvözlégy. Minden hittanos gyerek megtanulja, és ezt mondogatjuk egész életünkben késő öregségünkig, talán az utolsó imádsága is ez lesz sokunknak. Szinte nem tudunk betelni vele. Ezekkel a szavakkal fűzzük a rózsafüzérnek a titkait, Krisztus legnagyobb misztériumait. Ha valami öröm, boldogság számunkra, jó rá visszagondolni, akkor ugyanezt tesszük, sokszor elismételjük, visszaidézzük. Az angyali üdvözlet szavaival is ezt tesszük. Fontosak számunkra ezek a szavak, hiszen ez a legfontosabb hír az emberiség történelmében. S örömmel tölt el bennünket, hogy az Isten visszafogadott bennünket a szeretetébe, és elküldte nekünk a Megváltót.
Körülöttünk minden változik, pezseg a világ, peregnek az események, mindenki rohan, mindenki új életérzést keres. Új reklámok, új ingerek, új slágerek, új sorozatok, új technikai eszközök, új óriásplakátok bombáznak bennünket szinte mindennap, és emelik bennünk az ingerküszöböt olyan magasra, hogy szinte már a legszörnyűbb dolgok is közönyösen hatnak ránk. Közönyösen vesszük tudomásul a híradásokból a végzetes természeti katasztrófákat, a darabolós gyilkosságokat, a tömegbaleseteket. Sokan az Egyháztól is azt várják, hogy legyen mindig új, fesztelen, kötöttségek nélküli, a liturgia is legyen mindig változatos, új. A régi imádságok kötött szövege helyett mindig valami változatosságra vágynak az emberek, pedig valójában ezek tartanak meg bennünket. Mi látjuk, hogy ezekben a régi történetekben, ezekben a régi szövegekben kell egyre jobban kapaszkodnunk. Ki kell válogatnunk, hogy mi az igazán fontos és mi a lényegtelen az életünkben. Arról is el kell gondolkodnunk, hogy milyen fecsegő világ vesz körül bennünket, hogy mennyi felesleges inger ér bennünket. Csoda-e hát, ha a mai fiatalok nem tudnak eligazodni ebben a világban, mert nem tudják kiszűrni, hogy mi az igazán fontos üzenet, mi az, ami az életünket meghatározza és mi az, ami nem. A régi szövegeket állandóan ismételgetnünk kell, mert ezek tartanak meg bennünket, amikor körülöttünk minden összezavarodik.
Amikor az Üdvözlégyet imádkozzuk, akkor bekapcsolódunk egy hatalmas folyamatba. Imádkozó társaivá leszünk az angyalnak, Máriának, Erzsébetnek, az Egyház sok-sok kimagasló és névtelen szentjének. Bekapcsolódunk az Egyház vérkeringésébe, ugyanazokat a szavakat mondjuk, amelyeket őseink is mondtak, s ezek kapaszkodókat jelentenek számunkra, hogy ne sodorjon el bennünket ennek a világnak a felszínes áradata. Kegyetlen törvények működnek a mai világban, amelyek nem egymás segítését, hanem egymás legyőzését teszik szinte kötelezővé. Állandó verseny, állandó küzdelem van az emberek között. Az erős letiporja a gyengét, a szép a kevésbé szépet, az okos a kevésbé okosat, az ügyes a kevésbé ügyest. Sokan pedig állandó vesztesnek érzik magukat ebben a világban és azt érzik, hogy nekik nincs semmijük, ők mindenben az utolsók.
A mai evangélium, s egyáltalán Krisztusnak a tanítása pontosan egy másfajta értékrendet, egy másfajta gondolkodást tart ébren bennünk. Egyébként Mária is világelső valamiben, a kegyelemben. Ő a kegyelemmel teljes, ő fogadta méhébe az Isten fiát. Mária megtehetné, hogy királynőként viselkedik, hogy beképzelt legyen, hogy ezzel a kiváltsággal ő hivalkodjon, de mégiscsak mindig szolgálóleánynak mondja magát. Amit kapott azt úgy véli, hogy az emberiség közös kincse, és meg is osztja mindenkivel bőségesen, a legszegényebbekkel a legbőkezűbben.
A legtöbb államnál a legnagyobb kitüntetések mindig kereszt alakúak. Ez mindig utal arra, hogy kitüntetettnek lenni kereszthordozást is jelent, az áldozattal, szenvedéssel is jár. Ezért Máriát sem kell irigyelnünk a kitüntetett szerepéért, hiszen mérhetetlen gondot és szenvedést vett magára. A dicsőség, amit kapott pedig egykor mindannyiunknak a része lesz, remélhetőleg ugyanabban a dicsőségben fogunk mi is részesülni.
Szent Lukács evangélistáról, aki ezt a bájos jelenetet megőrizte nekünk, azt tartják, hogy orvos volt. S egy orvos biztosan tudta már az ókorban is, hogy a testet és a lelket együtt kell gyógyítani, mert a testi bajok sokszor lelki eredetűek. Aki lélekben nincs rendben, annak előbb-utóbb a fizikai állapotában is bajok történnek. Lukács evangéliumát az irgalmasság evangéliumának szokták hívni. Ő jegyzi fel Jézusnál a legtöbb beteggyógyítást, ő domborítja ki legjobban Jézus lehajlását a szegényekhez, a kitaszítottakhoz, a betegekhez, a periférián élőkhöz. És mi mással is kezdődhetne az evangéliuma, mint a legnagyobb lehajlással, a legnagyobb megalázkodással, hogy az örök Isten fölveszi a mi porgúnyánkat, emberi természetünket. Az Isten fia valóban teljesen emberré lesz, egészen vállalja az emberi életet, leereszkedik a magzati életnek az öntudatlan félhomályába is.
A legnagyobb csodát csak asszonyok tapasztalhatják meg, hogyan keletkezik bennük egy új élet. Belőlük valaki, aki mégsem ők maguk. A legnagyobb méltóság a legnagyobb alázatra is tanít. Minden anya különös munkatársa a teremtő Istennek és a teremtésnek, mert egyetlen, megismételhetetlen, istenképű lény világra hozásában munkatársa az Istennek. Mária méhében pedig maga az Isten fia veszi magára a testünkkel, a vérünkkel együtt az emberi történelmet, az emberi sorsot. A Szűzanya maga sem ura az eseményeknek, ő is csak boldog részese, szemlélője ennek a boldog titoknak, amit csak alázatosak tudnak megérteni. Részese a gyógyításnak, amelyben csak azok részesülnek, akik elfogadják azt, hogy betegek.
Lukács evangélistáról nem csak azt tartja a hagyomány, hogy orvos volt, hanem azt is, hogy festő is volt. Azt állítják róla, hogy ő festette az első képet Máriáról. Ez valószínű, hogy jámbor legenda, de azt tapasztaljuk, hogy a Lukács által leírt történet valóban nagyon is festői. Nem véletlen, hogy nagyon sok festőt ihletett meg aztán ez a páratlan szépségű jelenet, amely érzékenyen mutatja be az angyal és az ember találkozását. Ahogyan belép az angyal Máriához az evangéliummal, a jó hírrel, egyszerre erővel és egyszerre gyengédséggel, egyszerre hatalommal, mint az Isten küldötte és egyszerre alázattal Mária előtt. Mária pedig először meglepődik, utána gondolkodik, aztán kérdez, és végül kimondja a sorsfordító szót: legyen. „Legyen nekem a te igéd szerint.” Lukács evangélista szépen megfesti szavaival az ember kapcsolatát az Istennel, hogy mindannyian tanuljunk ebből. Mindannyiunknak az Úr alázatos szolgáinak és szolgálóleányainak kell lennünk.
A teremtéskor az Isten lelke lebegett a vizek felett és ez hívta létre a nem létezőket. Ebben a pillanatban pedig a lélek teremtő beavatkozásával élet támad Mária méhében, így szűz létére anyja lesz a második isteni személynek. Aki egy közülünk, mert asszonytól született, mint mindannyian, de mégis egy új teremtésnek a kezdete, legyünk ezért hálásak. Amikor advent idején átéljük a Krisztus előtti nemzedékek reménytelenségét, akkor gondoljunk arra is, hogy mennyire hálásnak kell lenni a hitünkért. Azért, hogy mi már Krisztus után élhetünk, hogy részesei lehetünk egy csomó kegyelemnek, ami az előtte lévő embereknek nem adatott meg. Hány próféta és igaz ember szerette volna látni, amit mi látunk, de nem láthatta. Ugyanakkor gondolkodjunk el azon is, hogy vajon elég hálásak vagyunk-e ezért. Hogy kihasználjuk-e azt a sok-sok lehetőséget, amit kaptunk. Éljünk a szentségekkel, figyeljünk oda az Isten igéjére! Legyünk hálásak ezért a sok mindenért. Legyünk hálásak, hogy a második isteni személy közénk jött, és hozzánk is elérkezett az Isten postája, az angyaloktól hirdetett evangélium. Ezt a fontos és gyönyörűséges eseményt sokszor idézzük fel az életünkben és aztán majd a halálunk óráján is az angyali üdvözlet szavainak buzgó megismétlésével. Kapaszkodjunk ezekbe a régi történetekbe, amelyek megtartanak bennünket. Merítsünk erőt az imádságnak, az evangéliumnak a szavaiból és így készüljünk fel lélekben a közelgő karácsonyra, Jézus születésére.

 
 
szöveg és kép: DukainéM