2016. április 17.: Elsőáldozás

Hajó, mint közösség

A kapuvári Szent Anna plébániatemplomban 2016. április 17-én 10 órakor kezdődött a Páli Szent Vince Katolikus Általános Iskola 3.a osztályosainak elsőáldozási szentmiséje.
A szentmise elején Radó Tamás atya így köszöntötte az ünnepi liturgián jelenlévőket:

„Kedves Elsőáldozók, kedves Szülők, kedves Vendégeink, Testvéreim! Mai vasárnapon örömmel gyűltünk össze a szentmisére, mert a gyermekek egyházközségünkből felvételt nyernek Urunk Jézus Krisztus asztalközösségébe. A kenyér és a borszínében a mai napon, Isten kinyilvánítja végtelen szeretetét gyermekeinknek, akik nagyon várták már ezt a boldog találkozást. Az elsőáldozás mottója itt látható a kivetített képen: Hajó, mint közösség; azt fejezi ki, hogy mi keresztények, egy hajóban evezünk Jézus Krisztussal. A hajóban Krisztus mindig velünk van és az Istenszeretet biztos kikötőjébe szeretne elvezetni minket. Ez a felismerés vezessen minket most az ünnepi szentmisében és egész életünkben.”

A bevezetőt követően két gyermek lépett az oltár elé, hogy elsőáldozó társaik nevében köszönetet mondjanak és áldást kérjenek e szép ünnep kapcsán.
Tamás atya prédikációját az evangéliumi gondolatokkal kezdte:

„Amikor beszállt a bárkába, követték őt a tanítványai. És íme, olyan nagy vihar támadt a tengeren, hogy a bárkát elborították a hullámok. Ő pedig aludt. Odajöttek és felkeltették: Uram, ments meg, elveszünk! Ő azt mondta nekik: Miért vagytok gyávák, ti kishitűek? Majd fölkelt, rászólt a szelekre és a tengerre, s nagy csendesség lett. Az emberek pedig elcsodálkoztak és így szóltak: Kicsoda ez, hogy még a szelek és a tenger is engedelmeskednek neki?”
A továbbiakban körüljárta azt a kérdéskört, mely a hajózással, a vízi közlekedéssel függ össze. Kérdést tett fel, melyre azonnal választ is adott, mintegy magyarázatképpen: „Az egyházi szimbolika talán legszebb képe az egyház hajója. Mi kell a jó hajózáshoz? Adott egy hajó. Kell egy kapitány, aki ismeri a hajózás csínját-bínját. Aki tudja, hogy hogyan is kell kormányozni hajóját. Kell egy csapat, melynek tagjai összehangoltan tudják végezni a feladatukat. Kell egy iránytű, hogy tudjanak tájékozódni, és kell a jó vitorlázat, amely befogja a szelet. Az egyház hajóján nem kell mentőöv! Még a szinte állandó viharban sem. A tanítványok követték Jézust, beszálltak a hajóba. És a következő pillanatokban már vihar van. Milyen sokszor látjuk, hogy ahol az egyház hajója halad, ott háborog a tenger. Viharosra fordulnak a szelek, és a hajó végül csak hánykolódik kitéve hullámoknak és szélnek. Mi is hajózunk. Megvan az iránytűnk, hitünk forrása és életünk zsinórmértéke, a Szentírás. Van legénység is, hiszen ebben az egyházban sokan vagyunk, akik valamilyen, alkalmasságunkhoz és képességeinkhez mért szolgálatra elhívattunk. Miért érezzük mégis azt, hogy vihar van? Vagy ha nincs, akkor éppen készülődik? Mert újra és újra kell egy olyan vihar, mint amilyenbe a tanítványok jutottak. Ahol csődbe megy minden tapasztalat, ahol kettétörik minden biztosnak vélt dolog. Egyetlen az, ami marad, odamenni Jézus Krisztushoz, felébreszteni, és utolsó erőnkből csak ennyit sóhajtani: Uram, ments meg minket, elveszünk! Ebben az egy mondatban benne van helyzetünk nyomorúsága, kilátástalansága. Mi nem mástól várjuk menekülésünket, üdvösségünket! Ennyi kell ma is ahhoz, hogy egyházunk hajója rendben tudjon velünk együtt továbbhaladni! Legyen kedvező széljárás, de ne legyen vihar. Ez az egy mondat az, ami miatt nem kell az egyház hajójára mentőöv. Csak Krisztus lehet mentségünk, Õ mentheti meg a hajóst és a hajót! Urunk, mentsd meg, vezéreld, irányítsd, segítsd hajódat, mert nélküled elveszünk!

A prédikációt követő keresztségi fogadalom megújítása következett. Az egyetemes könyörgésekben imádkoztak magukért, szüleikért, családjukért, barátaikért, elhunyt hozzátartozókért, a világ összes gyermekéért, de nem feledkeztek el a betegekről és a szegényekről sem.
A felajánlást megelőzően, imádságok kíséretében a hajótesten elhelyezésre kerültek a hajó nélkülözhetetlen tartozékai. (iránytű, bója, kormánykerék, horgony, mentőöv)
Szép momentum volt, hogy az oltár előtt közösen mondták el a szülőket köszöntő hálaadó verset.

Tamás atya a záró áldás előtt az alábbi köszönetet intézte a szülőkhöz: Köszönöm, hogy elvezették gyermekeiket az első szentáldozáshoz. A gyermekek Jézust viszik haza a családba, hogy otthon is ünnep legyen. Az ünnep arra tanít, hogy vigyázzunk egymásra, vigyázzunk minden nap a család kincseire, a gyermekekre. Azt kívánom ezen a  szép ünnepen, hogy elsőáldozóink közül egy se nélkülözze a család védő szeretetét,legyenek mégoly elfoglaltak is a szülők, a gyermekek személyes  fejlődése és boldogsága mindennél fontosabb Az egyházközség tiszta fehér ruhájában állnak itt az elsőáldozók, arcukon és szemükben a lélek tisztasága ragyog. Tartsunk ki Jézus mellett, a család mellett szeretetben, hogy a boldog szülőknek mindig ilyen boldog gyermekei legyenek, mint az itt álló gyermekek.”

           
kép és szöveg: DukainéM.