2016. május 08.: Elsőáldozás

JÉZUS MEGTÖLTI ÜRES KEZÜNKET

Minden család, minden közösség életében vannak jelentős ünnepek. A kapuvári Térségi Általános Iskola Széchenyi Tagintézménye 3. osztályos tanulóinak csodálatos ünnepnap volt 2016. május 8-a, amikor a 10 órai szentmisén járultak először szentáldozáshoz.
Az oltárnál elhelyezett színes táblán az engesztelés, az öröm szimbóluma: az ostya és a kehely volt látható. A belőlük kiáradó sugarakat körülveszik az üres kezek, melyekre a gyerekek keresztneveiket írták.
A szentmise elején gyerekek mondták el az elsőáldozási ünnep mottójához kapcsolódó gondolataikat: "Isten örömmel ajándékoz meg bennünket nem csak ma, hanem életünk minden napján. Töltsétek meg üres kezeiteket, hogy Isten elküldhessen benneteket mindenhová, tanúságot tenni róla! Istenbe helyezzük bizalmunkat, kössünk vele szövetséget. Isten fogja kezünket, jó kezekben vagyunk, mert Isten vezeti életünket."
A gyerekek után Bernáth Krisztán atya a következőket intézte az elsőáldozók felé: "Az Úr, aki megtölti kezünket, legyen veletek! Kedves Gyermekek! Mit is akarunk ma ünnepelni? Jézus ma megtölti üres kezünket. Ezért választottuk témául a        kezeket, mert valamikor egy édesanya a következőket mondta: A kezek elkísérnek bennünket egy életen keresztül. Kezdettől fogva velünk van a kezünk, amelyet örömmel helyezünk édesanyánk, édesapánk kezébe. Minden ember egész életén át rá van utalva a másik ember kezére. A kezünk ad meg mindent, amire szükségünk van az életben. Keresztségünk óta Isten tart bennünket a kezében. Ma az Isten Fiát, Jézust adja a kezünkbe."
A szent liturgia egy-egy részében rövid imaszövegeket mondtak a gyermekek, a kezükben tartott tárgyakkal szimbolizálva (elsőáldozási emlékképet, csészét, a csoport gyertyáját, magokat, kötelet, szívet), majd sorban átadták a miséző atyának, aki az oltáron helyezte el azokat.
Krisztián atya prédikációjában egy halászemberről szóló, tanmesét mondott el: A tengerparton egy halász felakasztotta száradni a hálóját. Amikor kora reggel kijött a kunyhójából, látta, hogy egy hatalmas, tarka madár akadt fenn benne. Az emberhangon megszólaló madár kérte, hogy adja vissza szabadságát, és ezért gazdagon megjutalmazza. Egy lakatlan, drágakövekkel és arannyal tele kis szigetre vitte el a madár, ahol napnyugtáig lehetőséget kapott arra, hogy válasszon a kincsek közül. A halászember egyedül maradt a szigeten és majd elszédült a kincsek ragyogásától. Csak arra gondolt, hogy jó lenne minél többet összeszedni és eladni, így élete végéig gazdag ember lehetne. Amint a halász gondolkodott, mögötte gúnyos nevetést hallott. Egy öreg ember állt mögötte. Öltözete szegényes, arca ráncos volt A sok kincs között igen nyomorultnak nézett ki." Azért jöttél ide, hogy kiszabadíts ebből a nyomorból? Vigyél el minél többet a kincsekből, hogy legyen nekem egy kis zöldellő talaj, ahová néhány növényt ültethetek! A halász nem értette, mit mondott az öregember. Az idős ember a kunyhó elől nagy fáradság árán eltakarította az aranyat és drágaköveket. Csak egy tenyérnyi hely volt, ahol nem volt kincs. Ekkor tűnt fel a halásznak, hogy egyetlen fát sem látott a szigeten, sem fát, sem füvet, sem bokrot. Méhecskék nem zümmögtek a kietlen tájon. Mindenhol csak a sok élettelen kincs volt. Az idős ember szomorúan és fáradtan mesélte el neki élete történetét. Nagyon bántotta, hogy kapzsisága miatt örök rabságba került a szigeten és soha nem kerülhet vissza hazájába. A halász megrendülve hallgatta a történetet, majd mélyen elgondolkodott. Szeme előtt ott voltak a kincsek, de látta a meggyötört embert is. A kincsek hamar elveszítették értéküket. Miközben elgondolkodott megérkezett a madár és kérdezte, hogy összekészítette-e a kincseket. A halász kézenfogta az idős embert és azt mondta, hogy itt az én kincsem. "Te vagy az első, akiben nem csalódtam," - mondta a madár. "Téged nem kápráztattak el a kincsek, te a szívedre hallgattál. Az emberi szív többet ér, mint a világ összes kincse." A madár elvitte őket. Az öregember és a halász és együtt maradtak életük végéig. A halász minden alkalommal bőséges halfogással tért vissza. Minden munkáján áldás volt, így a legnagyobb örömre tett szert.
Isten országa nekünk értékes, mint a gyöngy. Az emberi szív értékesebb, mint a világ összes kincse. Jézusnak nyitott volt a szíve az emberek felé. Mindenkihez jó szívvel fordult, aki bajban szenvedett. Az oltár előtt elhelyezett színes táblán az üres kezekre ráírtuk a neveteket. A mi üres kezünkre Jézus neve van láthatatlanul felírva. Jézus a mi kincsünk, ő a mi halászunk, aki magával visz bennünket.
A prédikációt követően a gyerekek megújították keresztségi fogadalmukat. Az egyetemes könyörgésben megfogalmazták kéréseiket: magukért, szüleikért, a tanítókért, a betegekért, a szenvedőkért, a világ összes keresztényéért, az elhunytakért.
A szentmise záró áldása előtt verssel köszöntötték a szülőket, hálát adtak az ünnepért, hogy szüleikkel, rokonaikkal, barátaikkal együtt lehettek.

kép és szöveg: DukainéM.