2018. március 16.

 
Hétvégi tűnődések
... Istent nagylelkűségében nem lehet felülmúlni...
"Ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad;
de ha elhal, sok termést hoz.
" (Jn 12,24b)
 

Gyönyörű megszemélyesítése az áldozatvállalásnak a búzaszem-hasonlat. Jézus akkor szólt erről, amikor közelgő szenvedéseiről beszélt tanítványainak. Nem a termést betakarító arató emberhez hasonlította helyzetét, hanem a magvetőéhez. Mindezt azonban olyan bizakodó reménységgel tette, amely már előre látta az aranysárga búzamezők dús kalászait. (S aki ilyentájt kihasználva a végre megérkezett tavaszi időjárást, magot vet a földbe - ugyanezzel az optimizmussal teszi.)
Az emberek többsége szinte naponta lemondásokkal szembesül, ezért - talán némiképpen érthető módon - viszolyog az önkéntes áldozatvállalástól. Nagyon nehéz belátnia, hogy földi létbe szólító küldetése nem önző vágyainak maradéktalan kielégítése (a helytelenül értelmezett önmegvalósítás), hanem szűkebb és tágabb közösségünk szerető szolgálata. Gondoljuk csak el például: milyen értékrenddel, mennyi szeretetenergiával nevelődnek azok a gyermekek, akiknek édesanyja már kiskoruktól kezdve csupán saját "önmegvalósításán" fáradozott, gyermekeinél előbbre helyezte a karriert, a divatot, a társasági életet, az új partnereket a "nekem ez jár" - alapon. Minden bizonnyal, ez az élet számos területén tapasztalható tendencia is hozzájárult társadalmunk morális lerongyolódásához...
Igyekszünk minél többet begyűjteni és minél többet megtartani magunknak. Féltjük szabadságunkat miközben lehet, hogy már régóta olyanok vagyunk, mint a dróton rángatható marionettfigurák, hiszen a tudatos fogyasztásra ösztönző agymosással az emberek többségét ma már "kitűnően" lehet irányítani, pénzüktől, anyagi javaiktól megfosztani. Tehát miközben úgy érezzük, hogy saját függetlenségünk megőrzésén fáradozunk, valójában Istentől szakadunk el, s egyre erősebb, súlyosabb kötelékkel láncoljuk oda magunkat a szerzés-fogyasztás-belső kiüresedés megállíthatatlan, nagy mókuskerekéhez. Legvégül pedig mégis egyedül maradunk, mint a búzaszem, amely nem került a földbe. A kicsiny búzaszem példázata nagy bölcsességre tanít: csak az lesz igazán a miénk, amiről - egy nagyobb jó érdekében - készek vagyunk lemondani, azzal a szilárd hittel, hogy Istent nagylelkűségében nem lehet felülmúlni, s amit önként odaadunk, azt százszorosan kapjuk vissza...