„Szállj szívünkbe nagy Isten…” hangzott fel a kapuvári Szent Anna plébániatemplomban a bérmálási ünnep szentmiséje bevezető éneke 2020. október 24-én 10 órakor.
Az ünnep főcelebránsa Radó Tamás pápai prelátus, plébános; koncelebrált: Lőrincz Béla kanonok, vitnyédi plébános. Az asszisztenciát Simon Dávid diakónus végezte.
A központi püspöki rendelet értelmében, az ünnep alkalmával Radó Tamás atya 75 egyházközségi fiatalt részesített a bérmálás szentségében. Ők mindannyian 10. évfolyamos középiskolások.
A bérmálás olyan szentség, amelyben a megkeresztelt megkapja a Szentlélek ajándékát, erőt és küldetést kap, hogy Krisztus élő tanúja legyen az Egyházban és a világban. Elkötelezik magunkat az egyházi közösségben való életre. Megújítják a keresztségi ígéretüket és válnak ezáltal nagykorú kereszténnyé.
Tamás atya homíliáját egy különleges történettel vezette be, amely arról szólt, hogy egy plébánia lelkipásztora a templomba járó embereknek milyen különleges bejelentést tett: „A következő vasárnapra gyászmisét hirdetett, hogy megünnepeljék az egyház halálát. A temetésnél szokásos módon, a templomban elől a ravatalon egy nyitott koporsó volt elhelyezve. Kérte, hogy minden jelenlévő menjen el a koporsó mellett, tegyék kegyeletüket, ahogy a halottól szoktak elbúcsúzni. A templom északi kapuján hagyják el a templomot, és aki úgy gondolja, hogy az egyház nem halott, az a déli kapun térjen vissza. Egy idős férfi térdelve maradt a padjában, még egyszer átgondolta az elhangzottakat. Amikor az utolsó ember is elbúcsúzott a koporsónál, kiment, akkor körülnézett, és csodálkozva látta, hogy, mindenki visszajött a déli kapun keresztül. Ő is előrement, és amikor a koporsóba belenézett, megijedt: önmagát látta ott. Ugyanis egy tükör volt elhelyezve, így mindenki saját magát láthatta a halott egyház ravatalánál.
A bátor és tréfás kedvű lelkipásztor nem véletlenül időzítette ezt éppen pünkösd ünnepére. Megelégelte, hogy a hívei egy része következetesen távol tartja magát az egyháztól: nem járnak szentmisére, nem igénylik az egyház szentségeit, nem vesznek részt a közösség életében. A lelkipásztornak minden oka megvolt annak feltételezésére, hogy egyesek úgy gondolják: az egyház halott. Egy halottat még utoljára megnéznek a koporsóban, meghatottan sírnak is a búcsúzáskor, aztán ahogy múlik az idő egyre kevésbé törődnek vele. A sírját rendbe teszik, néha-néha ki is látogatnak a temetőbe, de igazából egy halottól nem várnak semmit. Nagy ünnepeken eljárnak templomba!”
A továbbiakban a megkezdett gondolatsort folytatva, a lényegi mondanivalóra világított rá: „Nemcsak ez a lelkipásztor látja ezt így, és nemcsak a hívők egy része gondolkodik így. Világjelenség ez, függetlenül attól, hogy hol is dolgozik a lelkipásztor és hol is élnek az emberek. A legfőbb vád a halott egyház ellen az, hogy nem elég rugalmas, nem tud alkalmazkodni a kor folyton változó igényeihez. Egyszóval nem tud segíteni a ma élő embernek. Éppen ezért nem is lehet várni tőle semmit, olyan mint egy halott.
Védelmünkbe vesszük a gyermekeinket, unokáinkat és szinte ingerülten kérdezzük: ugyan mi dolguk lenne a templomban, mi közük lenne az egyházhoz? Ők még fiatalok, előttük az élet, meg aztán egy teljesen más modern világban élünk. Összezavarodott gondolkodásunkat a mai ünnep titka próbálja rendbe tenni. Jézus halála után Jeruzsálemben is azt mondták, hogy Jézus halott, és az ügye is halott. A tanítványai félelmükben bezárkóztak, a rettegés a szobáikban tartotta őket. Ebből a halott egyházból lett élő egyház pünkösd ünnepén, hitet, önbizalmat és erőt kaptak. Mivel felragyogott számukra a Feltámadott..
Ma sem az egyház halott, hanem az az ember, akiben a hit elhal. Az ő számára Jézus nem tud felragyogni, a tanítása neki nem mond semmit.
A példában szereplő lelkipásztor lehetőséget adott híveinek, hogy helyet adhassanak a Szentléleknek. Lángra gyulladjanak Isten szeretetétől, bízzanak az imádság erejében, készek legyenek a megbocsátásra, törődjenek a rászorulókkal, küzdjenek az igazságosságért, fedezzék fel a gyóntatószéket és találjanak ki bűneik zsákutcájából
A mai napon mi is erre kaptunk lehetőséget a Lélektől. Mindezt nem egyedül kell megtennetek, hanem a Szentlélek által, akinek eltörölhetetlen pecsétjét kapjátok meg a bérmálás által.”
A bérmálandók megújították keresztségi fogadalmukat, majd ünnepélyes ígérettételük és az értük szóló könyörgés elhangzása után a bérmáló atya elé járultak, aki krizmával megkente homlokukat. A szentliturgia az egyetemes könyörgésekkel folytatódott.
A megbérmáltak nevében Dezamits Liliána Hanna és Boldis Barnabás 10.B osztályos gimnazisták mondtak köszönetet.
A záróáldást megelőző percekben Tamás atya köszönetet intézett a szülőkhöz és a bérmálkozókhoz. Név szerint felsorolta azoknak a nevét, akik kitartóan, szorgalmasak a ministrálásban, és akik a templomi kórusban szép hangjukkal szolgálnak. Mindannyian könyvjutalomban részesültek.
Megérdemlik, hogy név szerint említsük őket: Boldis Barnabás, Dezamics Bence, Hejner Bálint, Horváth Milán, Németh Áron; Horváth Kata, Horváth Luca, Horváth Nóra, Kovács Eszter, Varga Viktória;
A templomi ünneplés csoportos fényképezéssel ért véget.
