2019. október 5-én, szombaton fél 6 órai kezdettel sok-sok gyermek jelenlétében az örvendetes rózsafüzért imádkoztuk. A 18 órakor kezdődő szentmisét Tájmel Antal, Győr-Szabadhegy plébánosa celebrálta. A szentmisében hálát adtunk a felújított templomunkért. A kapuvári hívek és a városvezetés nevében Tóth Imre egyházközségi alelnök köszöntötte Antal atyát papszentelésének 40 éves évfordulója alkalmából.
Antal atya a szentbeszédében a következőket mondta:
Élt egyszer egy idős ember az Alpok keleti lejtőjén magasan egy osztrák falu fölött. Évekkel korábban azzal bízta meg a falutanács, hogy a hegyek hasadékaiban levő kis tavacskákat tisztítsa meg a hulladéktól, mert ezek táplálták a falun átfolyó gyönyörű kis patakot. Ő hűségesen és csendesen tette a dolgát. Kiszedte a leveleket, az ágakat, kikotorta a hordalékot, ami eltömíthette volna a forrást. Lent a falu egyre népszerűbb lett a turisták körében. Hattyúk úszkáltak a patak kristálytiszta vízén. A látvány a kávézók ablakából is festői volt. – Évek múltán a falutanács egyik nyári ülésén, észrevettek a költségvetésben egy kis összeget, ami a forrás őrzőjének volt a járandósága. A falu pénztárosa megkérdezte: Ki az a „forrás őrzője”? Soha senki nem látja. Találkoztatok már vele? Végül úgy döntöttek, hogy elbocsátják az öreget. – Egy ideig semmi különös nem történt. Amikor viszont a fák hullatni kezdték a leveleiket, amikor apró gallyak hullottak bele a patakot tápláló tavacskákba, a patakban valaki sárgás-barnás elszíneződést vett észre a vízben. Pár nappal később a víz sötétebb lett. Néhány hét múlva nyálkás réteg borította a patak parti részeit. Hamarosan bűzös szag terjengett. A hattyúk eltűntek, a turisták úgyszintén. – A falutanács sok tanácskozás után rájött a téves döntésére: visszavették a forrás öreg őrzőjét. Egy idő után a kis patak újból feléledt. Lassan visszatértek a hattyúk és a turisták is. Újra élet költözött megint a kis alpesi faluba.
Az idős emberrel az volt a baj, hogy nem látták. Meg az is, hogy anyagi tehertételt jelentett a falu számára. A hűséges és fontos szolgálatát és erőfeszítését nemcsak, hogy nem értékelték, hanem észre sem vették. A jelentéktelennek tűnő munkája mégis az egész közösség javát szolgálta.
Az Isten világban való jelenlétével hasonlóképpen baj van: Őt sem lehet látni. Meg az is baj, hogy Ő is tehertételt jelent sokak számára. Egyáltalán nem véletlen, hogy Mózesnek az Isten parancsára a pusztai vándorlás idején szentélyt kell építenie, ami az Isten lakóhelyeként szolgál. Ő a népe között akar lakni, hogy az a közelségét megtapasztalhassa.
Az Istennek ezt a szándékát a babiloni fogságban író papi szerző örökítette meg. Idegen földön fájó volt annak a tudomásul vétele, hogy az Isten lakóhelye, a jeruzsálemi templom a távoli szülőhazában romokban van. A papi szerző ekkor irányítja a figyelmet a régmúlt időkre, a kezdetre, amikor még nem templomban, hanem csak egy sátorban lakott Isten az elődeikkel.
Amikor az ókori keleten, Izrael környezetében templomot építettek egy főisten számára, akkor ezt azért tették, hogy legyen egy hely, ahonnan kiindulva rendeződik a világ és lehetővé válik az élet. A kaotikus erők működése abbamarad. A teremtett világ megszilárdul és megújul.
A Kivonulás könyvéből való olvasmányunk szerzője örömmel írja, hogy a pusztában felállított sátorszentélyt az egyetlen Isten dicsősége tölti be. A szünet nélkül védelmet adó közelsége ajándék a népe számára. Ezzel az Istennel mindenki találkozhat, aki odamegy a szent sátorhoz.
A 135 éve itt álló templomunk olyan hely, ahol a hetedik napon, az Úr napján szabaddá tesszük magunkat az Istennel való örömteli találkozásra. Ez ismételten tudatosítja bennünk, hogy Ő az összes nekünk szánt ajándék adományozója. Ő az élet kiapadhatatlan forrása. Egyedül Ő képes megszüntetni a világban levő zűrzavaros erők tombolását. Őrá hallgatva szívünk békéje helyreáll és megszilárdul. És a mi közvetítésünkkel mások is megtapasztalhatják közelségének örömét.
Isten az, aki kiszedi életünk kis tavacskáiból a hulladékot. Hűségesen és csendesen van itt köztünk. Ne kérdezzük tétován, hogy ki a „forrás őrzője”. Amikor sötétedni kezd életünk patakjának a vize, jusson eszünkbe a téves döntésünk. És ha visszavonjuk azt, újra élet költözik belénk.
A szentmise végén Radó Tamás plébános megköszönte,hogy az atya elfogadta a meghívást, és bemutatta a legszentebb áldozatot.
