Hajó, mint közösség

A kapuvári Szent Anna plébániatemplomban május első vasárnapján, 2019. május 5-én 10 órakor kezdődött a Páli Szent Vince Katolikus Általános Iskola 3.a osztályosainak elsőáldozási szentmiséje.

A szentmisét bemutató Radó Tamás plébános bevezető gondolataival köszöntötte az ünnepi liturgián jelenlévőket: „A mai vasárnapon örömmel gyűltünk össze a szentmisére, mert a gyermekek egyházközségünkből felvételt nyernek Urunk Jézus Krisztus asztalközösségébe. A kenyér és a borszínében a mai napon, Isten kinyilvánítja végtelen szeretetét gyermekeinknek, akik nagyon várták már ezt a boldog találkozást. Az elsőáldozás mottója itt látható a kivetített képen: Hajó, mint közösség; azt fejezi ki, hogy mi keresztények, egy hajóban evezünk Jézus Krisztussal. A hajóban Krisztus mindig velünk van és az Istenszeretet biztos kikötőjébe szeretne elvezetni minket. Ez a felismerés vezessen minket most az ünnepi szentmisében és egész életünkben.”

A bevezetőt követően két gyermek lépett az oltár elé, hogy elsőáldozó társaik nevében köszönetet mondjanak és áldást kérjenek e szép ünnep kapcsán.

A prédikáció bevezető gondolataiban a vihar lecsendesítéséről szóló evangéliumi szakaszra utalt a miséző. (Mk 4,35-41): Egyik alkalommal Jézus a bárkába szállt, s tanítványai követték. Egyszerre csak nagy vihar támadt a tavon, úgyhogy a hullámok elborították a bárkát. Ő azonban aludt. Odamentek hozzá, fölkeltették és kérték: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” Jézus ezt mondta nekik: „Mit féltek, kishitűek?” Aztán fölkelt, parancsolt a szélvésznek és a víznek, s nagy nyugalom támadt. Az emberek csodálkozva kérdezgették:„Ki lehet ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?”

A továbbiakban néhányat említett a hajózás feltételei közül, kiemelve a fedélzetre lépéshez fontos legelső momentumot, a jegyváltást. „Az egyházi szimbolika talán legszebb képe az egyház hajója. Mi kell a jó hajózáshoz? Mindenekelőtt az utasoknak meg kell váltaniuk az utazási jegyet. Adott egy hajó. Kell egy kapitány, aki ismeri a hajózás csínját-bínját. Aki tudja, hogy hogyan is kell kormányozni hajóját. Kell egy csapat, melynek tagjai összehangoltan tudják végezni a feladatukat. Kell egy iránytű, hogy tudjanak tájékozódni, és kell a jó vitorlázat, amely befogja a szelet. Az egyház hajóján nem kell mentőöv! Még a szinte állandó viharban sem. A tanítványok követték Jézust, beszálltak a hajóba. És a következő pillanatokban már vihar van. Milyen sokszor látjuk, hogy ahol az egyház hajója halad, ott háborog a tenger. Viharosra fordulnak a szelek, és a hajó végül csak hánykolódik kitéve hullámoknak és szélnek. Mi is hajózunk. Megvan az iránytűnk, hitünk forrása és életünk zsinórmértéke, a Szentírás. Van legénység is, hiszen ebben az egyházban sokan vagyunk, akik valamilyen, alkalmasságunkhoz és képességeinkhez mért szolgálatra elhívattunk. Miért érezzük, hogy vihar van? Vagy ha nincs, akkor éppen készülődik? Mert újra és újra kell egy olyan vihar, mint amilyenbe a tanítványok jutottak. Egyetlen az, ami marad, odamenni Jézus Krisztushoz, felébreszteni, és utolsó erőnkből csak ennyit sóhajtani: Uram, ments meg minket, elveszünk! Ebben az egy mondatban benne van helyzetünk nyomorúsága, kilátástalansága. Mi nem mástól várjuk menekülésünket, üdvösségünket! Ennyi kell ma is ahhoz, hogy egyházunk hajója rendben tudjon velünk együtt továbbhaladni! Legyen kedvező széljárás, de ne legyen vihar. Ez az egy mondat az, ami miatt nem kell az egyház hajójára mentőöv. Csak Krisztus lehet mentségünk, Õ mentheti meg a hajóst és a hajót! Urunk, mentsd meg, vezéreld, irányítsd, segítsd hajódat, mert nélküled elveszünk!

A prédikáció után a keresztségi fogadalom megújítása következett.

Az egyetemes könyörgésekben imádkoztak magukért, szüleikért, családjukért, az elsőáldozásra felkészítőkért, barátaikért, elhunyt hozzátartozókért, a világ összes gyermekéért, de nem feledkeztek el a betegekről és a szegényekről sem.

A felajánlást megelőzően, imádságok kíséretében a hajótesten elhelyezésre kerültek a hajó nélkülözhetetlen tartozékai. (iránytű, bója, kormánykerék, horgony, mentőöv)

Az ünnepi liturgia végén az elsőáldozók egy-egy szál virággal a kezükben, közösen mondták el a szülőket köszöntő verssorokat és a virágokat átadták az édesanyjuknak.

Tamás atya a záró áldás előtt köszönetet mondott a szülőknek: Köszönöm, hogy elvezették gyermekeiket az első szentáldozáshoz. A gyermekek Jézust viszik haza a családba, hogy otthon is ünnep legyen. Az ünnep arra tanít, hogy vigyázzunk egymásra, vigyázzunk minden nap a család kincseire, a gyermekekre. Azt kívánom ezen a  szép ünnepen, hogy elsőáldozóink közül egy se nélkülözze a család védő szeretetét, legyenek mégoly elfoglaltak is a szülők. Az egyházközség tiszta fehér ruhájában állnak itt az elsőáldozók, arcukon és szemükben a lélek tisztasága ragyog. Tartsunk ki Jézus mellett, a család mellett szeretetben, hogy a boldog szülőknek mindig ilyen boldog, mosolygós gyermekei legyenek. ”