„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom: hétszer, hanem hetvenhétszer.” (Mt.18/21-22.)
Egy király számvetést akart tartani a szolgáival. Eléje állítottak egyet, aki tízezer talentummal tartozott neki. Nem volt miből visszafizetnie, ezért ura megparancsolta, adják el családjával és minden vagyonával együtt, hogy így fizesse meg a tartozását. Az leborulva haladékért kezdett könyörögni. A király megkönyörült szolgáján, sőt, a tartozását is elengedte. Amint kiment, találkozott szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta és fojtogatni kezdte, úgy követelte vissza a pénzt. Hiába könyörgött, nem volt irgalom, az adósok börtönébe vetette. Amikor minderről tudomást szerzett a király, maga elé idézte és így szólt hozzá: „Te gonosz szolga! Kérésedre elengedtem minden tartozásodat. Nem kellett volna neked is megszánnod szolgatársadat, mint ahogy én megszántalak téged?” Az úr haragjában átadta őt a poroszlóknak, amíg az utolsó fillérig meg nem fizeti adósságát. (Vö.Mt.18/23-35.)
A mindennapok fakó szürkeségében a türelmetlenség, szeretetlenség, békétlenség vagy éppen a rosszakarat tövisei sebzik gyakran fáradt lelkünket. Aztán csordultig keserűséggel a szívünkben, mindent sokkal sötétebben látunk, s nem találják lábaink a megoldáshoz vezető utat. Ahogy évei fordulnak, tekint vissza az útra – mely egyre hosszabb lesz – az ember. Hol voltak a fénytelen tövises szakaszok, s mikor derült ki az ég felette és tűnt virágos rétnek az ösvény, ahol élete kanyargott. Túl mindenen, mégiscsak jó volna rátalálni a megbocsátás és békesség útjára. Mert nem attól lesz több az ember, hogy önemésztő haragba fásul évtizedekre megkeményedett szívvel, sokkal inkább nyit reménykeltő távlatokat a kiengesztelődésre, megbocsátásra való nyitottság…
            Nem lehet szimpatikus mindenki, nem tudunk mindenkit egyformán szeretni – nem is ezért kell megbocsátanunk az ellenünk vétőknek. Nem gondoljuk, hogy különbek vagyunk másoknál, mert valamennyien egyformán rászorulunk Isten irgalmára. Ezért, ha bárki őszinte bánattal fordul felénk, kötelesek vagyunk megbocsátani… (Legalábbis ezt a szándékot megerősíteni a szívünkben.) Jóllehet, a büszkeségre alapozott igazságérzet sokáig képes elvakítani az embert.
            Alapvetően békességre, szeretetre meghívottnak teremtett bennünket az Isten. Akiben él a szeretet, az képes újra és újra megbocsátani a másiknak, mert tudja, hogy Isten előtt mindannyian irgalomra szoruló bűnös lelkek vagyunk. A bűnbocsánat, illetve a megbocsátás pedig szabaddá teszi az embert…