„Én ennek az utolsónak is annyit szánok, mint neked.” (Mt.21/14.)
Boldog ember, akit szerető család vesz körül, aki reggelente azzal a tudattal ébred, hogy szükség van rá, számítanak a munkájára. Viszont, aki – bármilyen ok miatt is - híjával van mindennek, az könnyen leselejtezett embernek érezheti magát. Előfordulhat, hogy ez lesz az első lépés a halálos betegség vagy a hajléktalanság felé. A problémák rendszerint újabb problémákat vonzanak. A hétköznapi ember elfordítja tekintetét, ha az utcán szembesül vele. Talán ennek is köszönhető, hogy közülük kevesen kapnak új esélyt…
Isten azonban egészen más logika szerint gondolkodik. Erről szól a Máté-evangélium jézusi példázata. A gazda kora reggel kiment a piacra, hogy munkásokat fogadjon szőlőjébe. Miután megegyezett napi egy dénárba velük, dolgozni küldte őket. Napközben valahányszor elment a piac mellett, mindannyiszor így tett. Mikor pedig késő délután ismét arra járt, megszánta az egész nap tétlenül ácsorgókat: őket is felvette hasonló feltételekkel. Este aztán mindegyik emberének egyforma bért, azaz egy-egy dénárt adott. Ennek láttán az először felfogadott munkások zúgolódni kezdtek: „Ezek az utolsók egy óra hosszat dolgoztak csak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük.” „Barátom – felelte egyiküknek – nem vagyok veled igazságtalan. Nem de egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tiéd és menj! Én ennek az utolsónak is annyit szánok, mint neked.” (Vö.Mt.20/1-16.)
A kegyelem, mely megtérésre indítja ez embert, Isten ingyenes ajándéka. Hogy kinek mikor következik be az életében – nem tudjuk. Attól a pillanattól kezdve viszont, mindenki egyformán számíthat a révbe érkezés bizonyosságára, Isten irgalmasságára. Első hallásra talán fülsértően igazságtalannak tűnhet a fenti tanítás. De gondoljunk csak bele: melyik ember élete telik nyugalmasabban? Annak, aki már gyermekként, családja körében megtapasztalta az istenszeretet megtartó erejét, bizonysággal a szívében él vagy az, aki mindezek híján belső tartás nélkül, zsákutcák útvesztőjében imbolygott, míg végül meglett emberként a helyes útra talál? A fedélnélküliség testet-lelket próbáló bizonytalansága, vagy a családi otthon nyugalma? Vajon kizárólag tudatos választás eredménye? Meglehet, a „fizetség” egyforma, ám a különbség már e földön megtapasztalt belső, lelki tartásban, biztonságban rejlik. Szeret az Isten, még a „legutolsókat” is képes magához ölelni. Ne nézzük rossz szemmel jóságát, egyikünk sem tudhatja biztosan, hogyan alakul sorsa: lehet, hogy éppen az az utolsó hely lesz végső menedékünk…