„S a te lelkedet is tőr járja át, hogy így megnyilvánuljon sok szív érzése.” (Lk.2/35.)
Az ókori Rómában február első napjaiban – ősi pogány szokás szerint - a fény istennőjének tiszteletére, égő gyertyákkal járták körül a várost. Amikor Róma krisztusi hitre tért, ezt a szokást nem törölték el, hanem megtöltötték keresztény tartalommal, hiszen a gyertya már korábban is Krisztus-jelkép volt. Az ünnep ma is él, s a magyar nép ajkán csodaszépen hangzik: Gyertyaszentelő Boldogasszony…
            A fény minden korban a tisztaságot, dicsőséget, szentséget (is) jelentette. Ez a világosság öltött testet Jézus Krisztusban. Tanítása szintén így világított, s oszlatta a bűn sötétségét. Természetes, hogy a sötétségnek elkötelezett embert mindez keményen irritálta és tehetetlen makacsságában erőszakkal válaszolt. Jézus azonban a kereszt iszonyata és a feltámadás dicsősége után is a kiengesztelődés szelíd hírnöke maradt.
A szelídség példaképe az Istenanya Mária. Boldogsága és szelídsége tükröződött, amikor negyvennapos gyermekét vitte a templomba – eleget téve a zsidó törvényeknek -, hogy bemutassa. (Ezt eleveníti fel a liturgiában minden egyes gyertyás körmenet.) A templomban tartózkodott az agg Simeon is, aki kinyilatkoztatást kapott, hogy addig nem hal meg, amíg nem látja meg az Úr fölkentjét. A Gyermeket karjába véve áldotta Istent és különös jövendöléssel fordult Máriához: „Sokak romlására és föltámadására jel lesz ő Izraelben: jel, amelynek ellenszegülnek – s a te lelkedet is tőr járja át -, hogy így megnyilvánuljon sok szív érzése.” (Vö.Lk.3/21-40.)
A lelki szenvedés és fájdalom nemes érzelmekre vall. „Ahol több az érzés, ott több a szenvedés is” – szól a Leonardo Vincinek tulajdonított mondás. Csak az érzéketlen ember nem érez fájdalmat. Ha felismerjük, hogy a legtöbb földi szenvedés mögött emberi bűnök, mulasztások húzódnak meg, rádöbbenünk – ez a legnagyobb rossz a világon. Ezzel a felismeréssel azonban már nem tudjuk elkerülni Istent, és egészen más szemszögből kell föltekintenünk rá. Ez a fajta szomorúság aztán egészen távolra tekint: a saját bűntől a „világ bűnéig”. A bűn miatt érzett megrendültség vagy a másokért felajánlott és türelemmel viselt betegség, szenvedés viszont egyaránt vezethet belső boldogságra, békességre…