„Atyám házában sok hely van…” (Jn.14/2.)
Ösztönösen félünk a szenvedéstől. A vér láttán többen elfordítjuk a tekintetünket. Ha valami elsőre a kényelmetlenség érzetét kelti, az csak rossz lehet – vélik sokan. A harmóniáról is többen gondoljákúgy, hogy az a boldogság hosszantartó, felfokozott érzése. Pedig nem. Harmonikus állapotban az érzések széles skálán mozognak, szomorúság és öröm, fájdalom és a boldogság egyaránt megtapasztalható. S talán ez mindannyiunk esetében így van, igaz másként éljük meg. Tény, kevesebben jutnak el a harmónia kiegyensúlyozott állapotába…
            A szenvedés, a fájdalom érzése az emberlét sajátos velejárója. Bizonyos értelemben üdvösségünk eszköze is lehet, hiszen nagypéntek nélkül húsvétvasárnap sem következett volna el…
            Az ember belső kiegyensúlyozottságát, lelki békességét az aggódás vagy a félelem pillanatok alatt tönkrezúzza. Bizonyosságunkat nap, mint nap törékeny cserépedényben hordozzuk. Néha kifejezetten nehéz hinni. Ezzel pontosan így voltak az apostolok is, pedig ők aztán éveken át Jézus közvetlen közelségében élhettek. Amikor Jézus az utolsó vacsorán úgynevezett búcsúbeszédében próbálta megerősíteni és felkészíteni tanítványait, nem véletlenül kérte: „Ne nyugtalankodjék szívetek!Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek.” (Jn.14/1.) Mégis, még ennek ellenére is bizonyosságot akartak: „Mutasd meg nekünk az atyát! Ez elég nekünk” – kérte Fülöp. De akkor mit is akarunk mi, miért csodálkozunk, hogy időnként válságba süllyed hitünk, amikor kétezer évvel ezelőtt, akik együtt róhatták Palesztina poros útjait Jézussal, akik tanúi lehettek csodáinak, néha ennyire elbizonytalanodtak…
            Nem egymás ellenében kellene álmainkat megvalósítani. Versengenünk sem kellene mindig. Miért ne érhetnénk együtt is célba? Ugyanakkor nem árt néha tudatosítani magunkban:életünk nem árnyas fák ölén vezető kényelmes sétaút.
            „Atyám házában sok hely van…” – nyugtatja meg Jézus az időnként megrendülő hitű embert.  Így belekapaszkodhatok abba a tudatba, hogy számomra is van hely, mert Isten nem fordítja el tőlem az arcát. Minden nyomorúságommal úgy fogad el, ahogyan vagyok. A kegyelmet is megadja, hogy eljussak hozzá. Névre szóló helyünket pedig rajtunk kívül senki sem foglalhatja el…