„Ha meg nem tértek, éppen úgy elvesztek mindnyájan.” (Lk.13/3b.)

Ha szörnyűségekről, tragédiákról hallunk, elborzadunk és a lehető legrövidebb időn belül igyekszünk napirendre térni felette, s közben arra gondolunk: velünk ez nem történhet meg. Pedig az út a mi lábunk alatt is napról napra rövidebb lesz, és ami ma mással, az holnap velünk történhet meg. Minden egyes sajnálatos esemény – történjen bárhol is a világban – kiszolgáltatottságunkra és egymásrautaltságunkra hívja fel a figyelmünket. A történelem, s idő hatalmas folyamában máról holnapra mentjük át bogárnyi létünk…

Napról napra lehetőséget kapunk a jobbulásra, változásra. Mi viszont folyton azt válaszoljuk: „Még ráérünk, van időnk.” Pedig minden alkalmat meg kellene ragadnunk, hogy jót cselekedjünk, mert csak annak van igazán maradandó értéke. Addig éljünk az idővel, amíg lehet!

Amikor Jézusnak hírül vitték a Pilátus parancsolta tömeggyilkosságot és egy torony összeomlása okozta szerencsétlenséget, higgadtan a körülötte állók tudomására hozta, hogy az áldozatok semmivel sem voltak különbek a jelenlevőknél, viszont ha nem térnek meg, az ő sorsuk is pusztulás lesz. (Vö. Lk.13/1-5.) Jézus azt tanítja Istenről, hogy könyörületes, nem „csap le” azonnal a gonoszokra, hanem időt, lehetőséget biztosít a megtérésre. (Vö. 13/6-9.)

Nagyböjt a hívő ember számára ilyen kegyelmi idő. Nem fogyókúrás terápia, hanem a lelket nemesítő önfegyelmezés, szeretetből vállalt lemondás időszaka.

Isten türelmével élni, s nem pedig visszaélni kell(ene). A karnevál elmúlt, itt az ideje, hogy végre álarcainkat lefejtsük magunkról, azok legyünk, azt mutassuk, amik valójában vagyunk. Ha nem tetszik, szégyellni való az igazi „arcunk”, hát változtassunk rajta. (Túl sok emberhez nőtt hozzá álarca, nélküle már az utcára sem mernek egyesek kilépni. Pedig az álarc nem csak eltakar, hanem el is választ, fájdalmasan elszigetel...)

Jóllehet ezernyi oldalról ösztönöznének, hogy a földi sikerek reményében mutassuk másnak magunkat. Ha engedünk a csábításnak, pillanatnyi előnyökhöz juthatunk ugyan, de végül majd keserűen kell rádöbbenünk: hazugság volt az egész életünk, leginkább önmagunkat becsapva, szerepet játszottunk csupán...

Jézus rádöbbenteni akar eddigi életünk hiábavalóságaira. Minden egyes szomorú esemény – bárhol is történjék - abban a pillanatban, amikor a tudomásunkra jut, nekünk is szól: elgondolkodtat, önvizsgálatra és önmérsékletre tanít...