„Evezz a mélyre…” (Lk.5/4.)
                 Egy munkával töltött éjszaka után csüggedten ültek a halászok csónakjaikban, hiszen semmit sem fogtak. „Evezz a mélyre és vessétek ki fogásra a hálót” – lépett hozzájuk Jézus. Péter minden fáradtsága ellenére megragadta az evezőket, majd a tó közepén vízbe vetette a hálót. Nem kellett sokat várni, máris szakadozni kezdett a temérdek hal súlya alatt. A halászok mélyen megrendültek a nyilvánvaló csoda láttán és félelem szállta meg őket. Az eseményt megörökítő Lukács evangélista így zárja beszámolóját: „Azok szárazra vonták a bárkákat és elhagyva mindenüket, nyomába szegődtek.” (Vö.Lk.5/4-11.)
               Napjaink egyik legsúlyosabb betegsége a felszínesség. Az időigényes dolgoksokak számára érdektelenek. Pedig az emberi „produktum” a vele való időt igénylő foglalatosság és a közben kialakuló kötődés által nyer igazi értéket. Ma nem divat várni – legfeljebb kényszerből tesszük. „Ha valamit nem kapsz meg azonnal, boldogtalan leszel” – szól a fogyasztói társadalom üzenete. Nincs értelme nagyon elmélyedni a dolgok igazi értelmében – vonhatja le a következtetést, aki „megadta” magát. Aki viszont csak a felszínt látja, nem értheti meg a dolgok lényegét: a felszínesség ugyanis egyet jelent a felületességgel…
             ​A földhözragadt e világi érdekek szövevénye köti gúzsba bensőnk jobbító szándékát. Annyi tönkrezúzott szép remény, be nem teljesedett ígéret után bizony nehéz újrakezdeni. Szeretnénk megfelelni mindennek és mindenkinek. Sokszor szinte görcsösen is. Így nem is csoda, ha időről időre mély melankóliába esve csak vegetálunk. Aztán újra kezdjük, talán már nem is a sikerbe bízva, csak a túlélés reményében, inkább csak megszokásból. Az effajta „erős” elhatározást azonban hamar legyengíti a fásult szürkeség, kikezdi a gyomorrángást okozó, megszokott környezet. Így válik taposómalommá az életünk…
             „Evezz a mélyre!” - bátorít Jézus. „Szálljunk vízre” újra, de most már vele együtt. Nem merünk. Félünk. Pedig tőlünk nem is várja el, hogy mindenünket elhagyva kövessük. „Csupán” rossz beidegződéseinket, képzelgéseinket, előítéleteinket, környezetünket szomorító szokásainkat… hagyjuk magunk mögött. Ha csak egyetlenegyszer is ilyen teher nélkül leszünk képesek útnak indulni – iskolába, munkahelyre, embertársaink közé -, megtapasztaljuk: a Mester nyomába szegődve még a mi kis ösvényeinken is könnyebben esik a járás. Hát vonjuk „szárazra” mindazt, ami belőlünk kiindulva nehezíti meg életünket, és Jézussal együtt folytassuk tovább…