„Atyja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve.” (Lk.15/20b.)
Az evangéliumok talán legszebb példázata a tékozló fiú megrendítő története. Tanulságos módon mutatja be az ember útját, aki egyre távolabbra kerül az atyai háztól. A minden hidat felégetni kívánó elszakadás azonban csak rövidtávon kecsegtet sikerekkel: amint elfogy a pénz, elfogynak a barátok, eltűnik a csillogás is. Hirtelen a kemény realitással találja magát szembe az ember, s egyszeriben felértékelődik és hiányozni kezd mindaz, amit azelőtt nagyvonalú könnyedséggel a háta mögött hagyott. Az „örök alapséma” szerint kétféle megoldás létezik ilyenkor: keserű letargiába esik és elveszik, vagy Isten irgalmas szeretetébe kapaszkodva szakít addigi életével, azaz megtér az ember. A tékozló fiú - bár tele van kétségekkel, hogy vajon maradt-e még számára hely az atyai házban - végül hazatér. „Fölkelek és atyámhoz megyek.” Teljes bizonysággal érzi, hogy csupán szolgaként is sokkal jobb sora lesz odahaza, mint gyökértelenül és reménytelenül a bűn mocskában kiszolgáltatottan fetrengeni. S minden számonkérésre, büntetésre elkészülten igazi meglepetés várja. Atyja már messziről meglátja, megesik rajta a szíve és elébe siet. A nyakába borul és megcsókolja. Igazi örömünnep következik. A tékozló fiú hazatért. (Vö. Lk.15/11-26.)
Élete mélypontján, mindentől és mindenkitől távol, az eltékozolt lehetőségek romjai alatt, kiüresedve döbben rá az ember a létezés valódi értelmére. Felértékelődik az elvesztegetett idő és az elhagyott otthon, a valahová tartozás tudata, az atyai szeretet biztonsága… Nem véletlen, hogy nagyböjt idején idézi hívei elé a tékozló fiú megrendítően szép történetét az egyház. Az irgalmas Isten, mint szerető atya, az otthon biztonságot adó melegével várja minden egyes megtévedt, tékozló fiát. Olyan atya Ő, aki nem az elszámoltatás - bár jogos lenne -, szigorával, hanem a megbocsátás és irgalmasság szeretetével vár haza bennünket.
            Bolyongásaink végén, szeretetlenségünk sebeitől véresen, rongyokká foszlott, egykor szép ruhánkban, lelkünkben megszületik a remény, s újjáéled szívünkben a vágy az egész és tiszta felé. Jó lenne, ha valaki magához ölelne bennünket, s egy forró fürdő után tisztaság illatú ruhába öltöztetne és a terített asztalhoz kísérne… Isten minden hitványságunk ellenére sem szűnik meg szerető atyánk lenni. Nem a büntetésben leli örömét, hanem a megbocsátásban. Jóságos atya, aki minden tékozló fiának elébe siet. Azonban csak annak lehet elébe menni, aki úton van. Hiába a végtelen irgalom, megbocsátani csak annak lehet, aki eljut az őszinte bűnbánatra…