„Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja.” (Jn.14/27.)

A virágillatot ontó, békességet és nyugalmat árasztó május még utolsó hetébe fordulva is várat magára. Az elmúlt hetekben többet jártunk a szürke felhőkből bőven hulló – néha novembert idéző, hideg - esőben, mint napfényben fürdő bárányfelhők alatt. Így aztán leginkább egykedvűen vívtuk napi küzdelmeinket, miközben újfent békétlenségtőlzajos körülöttünk a világ – különösen a közélet. Viszont háborgó lélekkel, békétlen szívvel sokkal nehezebb a helytállás…
Nem véletlenül hangzik el Jézus ajkáról többször is az evangéliumokban a békesség kifejezés. „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek” – ígéri a János-evangéliumban, de rögtön hozzá is teszi: „Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja.” A „világ” békéje ugyanis mindig viszonylagos. Az ember által felkínálható békesség roppant törékeny. Nem kell feltétlenül heves agresszióra gondolnunk, elég egy balul sikerült, mondat, egy rossz hangsúly vagy egy félreértelmezhető pillantás, s mire észbe kaphatnánk, lehet éppen az orrol meg ránk, aki számunkra egyébként a legfontosabb lenne…
            Valami nagyobb, valami bizonyosabb kellene, mely nem függ a kedvünktől, nincsen kiszolgáltatva a hangulatváltozásainknak. Olyasvalamire lenne szükségünk, melynek forrása nem bennünk van, ugyanakkor mégis különlegesen képes megérinteni. Nos, ezt a lehetőséget kínálja fel Jézus. Békessége nem kívülről keríti hatalmába az embert: mindig lényünk mélyéről, szívünk legbensejéből fakad.
A belülről fakadó békességet nem, vagy csak nagyon nehezen – és akkor sem tartósan - képes tönkrezúzni a világ. Újra és újra kisarjad szívünk „talaján”. Az ideges, kapkodó, lármával terhes és roppant felszínes korszellem nem kedvez a belső mélységeknek. Aki mindezek ellenére veszi a bátorságot és maga is e béke követévé válik, igaz harmóniára talál, ugyanis a krisztusi békesség mindig együtt van jelen a kiengesztelődött szív szeretetével…