„Senki, aki kezét az ekeszarvára téve hátra tekint, 
nem alkalmas Isten országára.” (Lk.9/62.)

Hogyha valaki messzi útra indul otthonról, aggódnak érte, s az viszont aggódik az otthon maradottakért. Tulajdonképpen ez így van rendjén, hisz ez is a szeretet, az összetartozás jele. De a túlzott aggodalmaskodás még a legbensőségesebb kapcsolatokban is kárt tehet.
Nagyon keményen hangzik Jézus kijelentése, amit az Isten országáért vállalt áldozatról szólva tesz: „Senki, aki kezét az ekeszarvára téve hátra tekint, nem alkalmas Isten országára.” Ám, ha jobban belegondolunk, csak első hallásra tűnik oly elrettentőnek. Könnyen felidézhetünk olyan helyzeteket, akár a magunk életéből is, mikor minden más alárendelődik a hivatásnak, a célnak. Képzeljük csak el, mi történne, ha ez nem így lenne, ha mondjuk az életmentő operációt végző orvos műtétje közben családi problémáján lamentálna...
A Krisztus-követő ember minden mást e céljának rendeli alá. Ez persze sohasem jelentheti azt, hogy teljesen elfordulva a világtól, remete módjára él, és csak a saját boldogulásával foglalkozik. Ellenkezőleg: reményét Isten kezébe helyezi, ennek tudatában szemléli az életet. Éppen ezért nem „hátrafelé” aggodalmaskodik, hanem hittel a jövőbe tekint. Aki folyton a múltba temetkezve él, képtelen megragadni a jelen lehetőségeit, és ezzel a jövőjét is aláássa. Ugyanis a múltból táplálkozik a jelen, s a jelenből sarjad a jövő.
Előfordulhat, hogy valakit éppen most környékez meg a létbizonytalanságtól való félelem, mert elveszítette a munkahelyét, súlyos betegség köszöntött rá vagy családi tragédiával kell szembenéznie… Ilyenkor bizony nehéz reményre találni, de Isten az ő kegyelmével ekkor is a segítségünkre siet…
Talán csak annyiban szabadna hátra tekinteni – múltunk szép pillanatait megbecsülve, okulva a rossz történésekből -, hogy megértsük a jelent, megoldást találhassunk gondjainkra, és sokkal inkább szolgálhassuk a jövőt…
Krisztus - ellentétben a különféle biztosítási társaságokkal - nem ígér gondtalan életet, hanem egy reménnyel telibb jövő lehetőségét kínálja fel. Ha mellette döntünk, nem hátrálhatunk meg az első nehézségek láttán, hisz akkor alkalmatlannak bizonyulunk a feladatra. A kétely kísértése próbára teszi az Istenbe vetett bizalmunkat. Aki az evangélium szerint akar élni, engedi, hogy napról napra újra teremtse őt az Istenbe vetett bizalom. A létezés értelme nem ködképekből vagy vélekedésekből táplálkozik, hanem a bizalomból...