„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.” (Lk.13/24.)
Egy király elhatározta, hogy a születésnapján különleges ünnepséget rendez. Egyszerű meghívókat küldött valamennyi alattvalójának. A kedves invitálás utolsó mondata így szólt: „Csak az jöjjön el, aki engem igazán szeret.” A megjelölt időpontban aztán csőstül tódultak az emberek. Egymást túllicitálva hozták hatalmasabbnál hatalmasabb dobozokban díszesen csomagolt ajándékaikat. A palota bejáratánál meglepő látvány fogadta őket. A király ugyanis erre az alkalomra felállíttatott egy másik, egy sokkal szűkebb kaput. Ha valaki be akart jutni, kénytelen volt kicsit meghajolni és úgy átpréselődni azon a szűk nyíláson, amin épphogy csak beférhetett. Ezen a kapun esély sem volt átvinni a csomagokat. Sokan bizony vissza is fordultak, mások kénytelenek voltak üres kézzel belépni és még többen kinnrekedtek… Végre megjelent a király. Kedvesen köszöntötte az egybegyűlteket, akik sorra mind elé járultak. Sajnálkozva előadták, hogy mi mindent szerettek volna hozni és panaszkodtak a kapu szűkössége miatt. A király egyre lehangoltabb lett. Amikor a sor végén feltűnt egy szerényebb öltözetű férfi. (Többen távolabb is húzódtak tőle.) Egyszerű szavakkal köszöntötte az uralkodót, majd elővett egy képet, amin egy kis ház, előtte egy házaspár vidám gyerekekkel volt látható. „Ez a családom, itt élünk, ebben a kis házban. Nagyon szeretnénk, ha te is eljönnél hozzánk.” Aztán újra a zsebébe nyúlt és kis papírlapokat húzott elő. „Tessék, ezeket a gyermekeim rajzolták neked.”  A király meghatottan köszönte meg a legszebb ajándékot élete legboldogabb születésnapján…
            Megalomán korban élünk. Eltúlozunk és szándékosan túlbonyolítunk mindent. Kényszeresen gondoljuk azt, hogy folyton többet és nagyobbat kell birtokolnunk: nagyobb házat, egyre „értékesebb” autót, évről évre „egzotikusabb” nyaralást, mindig „trendi” ruhadarabokat, használati eszközöket, vastag aranykarkötőket, egyre súlyosabb orr- és fülkarikákat… Sokan úgy érzik, ezek nélkül létezni sem tudnának. Ők másokat is ezek alapján ítélnek meg. Vannak, akik tényleg elhiszik, hogy mindenki annyit ér, amennyi vagyonnal vagy hatalommal rendelkezik…
            Aztán egyszer csak ott állunk a szűk kapu előtt. Hirtelen minden „csomagunk” teherré, sőt, akadállyá válik. Nem marad más, csupán kongó ürességünk és valami megmagyarázhatatlan sóvárgás a teljesség után. Míg a világ szemében lenézettet szíve gazdagsága, lelke egyszerűsége és őszinte hite, szeretete múlhatatlan gazdagsággal ajándékozza meg, mely a kapun túl is érték lesz, sőt, ott lesz az igazán…