„…aki fölmagasztalja magát, megalázzák; aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják.” (Lk.14/11.)
A tévedhetetlenség és tökéletesség köntösében tetszelgő könnyen szánalmas helyzetekbentalálhatja magát – bár ezt legtöbbször talán azonnal észre sem veszi. Pedig amíg rá nem döbbenünk, hogy mégsem „körülöttünk forog a világ”, képtelenek vagyunk a reális önértékelésre, a megújulásra, így a tanulásra is.  Az őszinte (hiteles) alázatosság mindig felemeli az embert, míg a gőg és az öndicsőítő beképzeltség – szükségszerűen – a megszégyenítettség állapotába vezet…
            Jézus a főhelyekről szóló ragyogó példázatában (Lk.14/7-11.) megszívlelendő, mértékadó alázatosságra int. Mert mindaz, aki messze felülértékelve önmagát emeli piedesztálra, alkalmatlansága folytán csúfosan megaláztatik, könnyen nevetség tárgyává válhat. Viszont aki tisztességes helytállással, hozzáértéssel végzi munkáját, s ennek köszönhetően emelkedik fel, megbecsülésnek örvend (ugyanakkor az is igaz, hogy képmutató irigykedők rosszindulata veszi körül).
            Minden bizonnyal nem véletlen, hogy szeptember első napján az idézett igeszakaszt adja elénk az egyház. Életünk próbái, szenvedései alázatra tanítanak. S kicsit mindig az újrakezdés lehetőségével ajándékoznak meg. Az induló tanév valamennyiünk számára a tiszta lappal való kezdés szimbóluma is egyben. Hiszen a tanulás utáni vágy saját magunk hiányosságainak a be-, illetve felismerésével kezdődik. Csak így lehetünk képesek reálisanfelismerni a helyünket, illetve leszünk méltóak arra, hogy az élet iskolapadjában, akár a mennyei lakoma asztalánál előbbre soroljanak…
Az evangélium tanítása arra int, hogy alázatosan, minden hátsó szándék nélkül, legjobb tudásunk szerint tegyük a jót; tetteink révén, ne pedig kapcsolataink által vívjuk ki mások tiszteletét…