„…ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor, ha a holtak közül támad is föl valaki annak sem fognak hinni.” (Lk.16/31.)
Bizonyára sokak számára ismerős a Lukács-evangélium dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló története. A dúsgazdag ember minden nap lakomákat csapott, miközben a koldus Lázár fekélyekkel tele a kapujában feküdt. Neki még az asztalról lehulló morzsákból sem jutott soha, csupán a kutyák mentek oda hozzá és nyalogatták sebeit. Történt, hogy mindketten egy napon haltak meg. A gazdag a pokol kínjai között szenvedett, míg Lázár a mennyek boldogító országába jutott. Mikor a gazdag feltekintett és meglátta Ábrahámot, kérlelni kezdet, hogy engedje le hozzá Lázárt és vízzel enyhítse kínjait. Kérése nem került meghallgatásra. Ekkor arra kérte Ábrahámot, a még élő családtagjaihoz küldjön valakit, hogy még időben okuljanak és a sorsára ne jussanak. Ábrahám elutasította, mondván vannak prófétáik, hallgassanak rájuk. A gazdag további kéréseit így hárította, illetve zárta le: „ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor, ha a holtak közül támad is föl valaki annak sem fognak hinni.” (Vö. Lk.16/19-31.)
            A példázat – többek között - a megátalkodottság veszélyeire hívja fel a figyelmünket. Amikor az ember „belerögzül” rossz szokásaiba, még ideológiát is képes gyártani, csakhogy megnyugtassa lelkiismeretét és ne kelljen kényelmes felfogásán, szokásán változtatnia. Minél több idő telik el ebben az állapotban, annál kevésbé fog késztetést érezni a változásra. Kérheti bárki, akár szépen, akár erőszakosan, míg belülről nem érez kényszerítő erőt, hajthatatlan marad…
            Jézus csodái ellenére sem tudott mindenkit meggyőzni Isten irgalmas szeretetéről. Fogékonyságot, őszintén nyitott szívet legtöbbször a társadalom által megvetett bűnösök között talált, akik saját sorsukban tapasztalhatták meg, mit jelent, ha az örvény magával ragadja az embert…
            Elkényelmesedtünk. Észre sem vesszük, hogy mikor hozhatnánk enyhületet, vigaszt mások kínjaira, szomorúságára. Sokszor automatikusan vagyunk egykedvűen közömbösek. Az idő azonban egyszer betelik, életünk cselekedetei mérlegre kerülnek – általában előbb, mint gondolnánk. A jót csak a számunkra rendelt időn belül tudjuk megcselekedni. Különben az elszalasztott lehetőségek, akár szeretetlenségünk másoknak okozott sebei, ránk fognak visszahullani égető erővel, miután a szívünk utolsót dobbant…