„Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják.” (Lk.18/14.)

Esendő késztetést érzünk arra, hogy folyton kimagyarázzuk következetlen, balul sikerült - és később kényelmetlen, nem vállalható - dolgainkat. Az emberben ösztönös az igyekezet, hogy rossz cselekedeteinek erkölcsi súlyát kisebbítse. Mivel meg nem történté lehetetlen tenni, ezért viszonylagossá teszi őket. Tulajdonképpen ez az erkölcsi relativizmus. A megítélés „csupán” azon múlik, mihez viszonyítunk. Előszeretettel bújunk mások cselekedetei mögé. Ideológiát gyártunk, hogy megmagyarázzuk a megmagyarázhatatlant. A lényeg, hogy jobb színben tűnjünk fel és megnyugtassuk a saját lelkiismeretünket. Pedig csak az őszinteség és az alázatos bűnbánat tudja megmenteni az embert. Csak így kaphat esélyt, hogy végre kibogozza élete vagy éppen sajátos helyzete összegubancolódott szálait…

Az evangéliumi példázatban két ember – egy farizeus és egy vámos – ment a templomba imádkozni. A farizeus emelt fővel így imádkozott: „hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, házasságtörő, mint ez a vámos is. Hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenből, amim van.” A másik megállt hátul, szemét sem merte fölemelni, csak a mellét verte: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz.” Jézus hozzáfűzte a történethez: „Mondom nektek: ez megigazulva ment haza, az nem. Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják.” (Vö.Lk.18/9-14.)

Mindig a szerintünk pozitív, erényes tulajdonságainkból és mások viselt dolgaiból, esetenként gyalázásából épített barikádok mögé igyekszünk elrejteni saját bűneinket. Aztán végül magunk is elhisszük, hogy jók, példamutatók vagyunk, rosszak csak mások lehetnek. Ettől a görcsös igyekezettől válunk egy idő után szánalmassá. Megfeledkezünk róla, hogy ember előtt (is csak) ideig-óráig működhet ez a taktika, Isten előtt azonban sohasem. Üres, hitelét vesztett szavak folyamává alacsonyul annak a beszéde, aki önmagát magasztalja fel. Mert a lényeg – nagyon gyakran – egy egyszerű mondattal is kifejezhető. Az erős elhatározással társult őszinte belátás és bűnbánat Istennél mindig irgalomra talál: csak ez lehet – ember előtt is - a megtisztulás, az újrakezdés egyetlen lehetősége…