"Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.” (Lk.19/10.)

Vígasztalanul esik, vad szél szaggatja a fák nedves ruháját. A kora novemberi ködös szürkületben, mintha Mozart Requiemjének fenséges hangjai zúgnának a fák között és a remegő fénytengerben tündöklő sírkertek fölött. A csodálatos zenemű tételeinek egymásutánjában izzó dráma és áhítat váltja egymást, az utolsó ítélet borzalmai feloldódnak a túlvilági boldogsággal, hogy aztán a „Lacrimosa” tételben megbékéljen sorsával, s az élők-holtak Istenénél megtalálja örök nyugalmát a lélek.

            Ilyen szépen kellene, hogy útjának végén elmenjen az ember. Ahogy a falevelek vesznek búcsút az ágtól, hogy aztán a legszebb színeikben pompázva hulljanak alá és váljanak eggyé az erdő puha avar szőnyegével – harmóniába olvadva az örök isteni teremtéssel…

            Sok minden kavarog bennünk, míg mécsesünk lángja lobban. Akaratlanul is megérint bennünket az elmúlás, az újra találkozás reménye. Sorsát senki sem kerülheti el, egyszer kifogy az út a lábunk alól…

            Bár igazán hatalmas az Isten, s az utolsó ítéletkor minden bizonnyal megrendülnek majd a világ erői, azonban nem a pusztítás és a pusztulás a célja. Nem ezért hívta létbe az embert. Az egyik „népszerű” evangéliumi részlet, Zakeus története szépen példázza az „embermentő” Jézusban megnyilvánuló isteni irgalmasságot. Zakeus a vámos - bár nem volt jó ember, hiszen minden adófizetőt meglopott és emiatt nem szerették - késztetést érzett a szívében, hogy láthassa Jézust. Ez a vágy találékonnyá tette őt. Végül nem csak láthatta, de a házába is fogadhatta sokak zúgolódása közepette. Jézust azonban nem az emberek véleménye érdekelte, hanem Zakeus megnyíló szívének szeretete. A bűnös megtérését látva így szólt: „Ma üdvösség köszöntött e házra, mert ő is Ábrahám fia. Hiszen az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.” (Vö.Lk.19/1-10.)

            Keres bennünket is, mert Isten a mi szívünkben is elültette a vágyat, s ez a késztetés előbb utóbb a felszínre tör. S akkor semmi sem állhat útjába a szeretetnek: megtér és átalakul az ember. Földi útja végén pedig boldogító módon lesz részese az örök harmóniának. Erre tanítanak bennünket ők is, megholtjaink, s mind a szentek, akik a révbe érkezettek bizonyosságával erősítenek: érdemes kitartani a hitben és a szeretetben…