„Ő nem a holtak Istene, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” (Lk.20/38.)
November első napjaiban a sírkerteket járva, talán többen elgondolkodtunk a végső dolgokról: életről, halálról, feltámadásról. Esetleg még a hitetlent is megingatta felfogásában a „kétség” – ennyivel még sem lehet vége az életnek, hiszen ez a vég túlontúl méltatlan lenne hozzá... De Istenhez, mint az Élet Urához is méltatlan lenne, ha az ember-lét az örök halál sötét semmijébe veszne – gondolkodik, lázadozik, próbál kapaszkodókat keresni az elhunyt szeretteit sirató hívő ember is.
            De vajon milyen lehet az az örök élet? Ki ne próbálta volna már elképzelni? Ahány ember, annyiféle elképzelés, feltételezés. De valahogy mindegyik – még a legtalálóbb hasonlat is - „sántít”, mert túl emberi, túl vágyainkhoz szabott...
            Ellenfelei igyekeztek Jézust nevetségessé tenni, amikor a következő kérdést intézték hozzá: „Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána. Végül az asszony is meghalt. A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt?” Jézus ezt válaszolta nekik: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók arra, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek és nem mennek férjhez. Hiszen már meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek fiai, mert feltámadtak.” (Lk.20/29-37.)
            Az eljövendő élet nem ennek az életnek a folytatása, melynek emberi szaporodásra van szüksége, hogy ki ne pusztuljon. Nem e világ boldog pillanatainak újra élése, vagy valamiféle folytatása, hanem az ember-lét végső dimenziója, azaz megdicsőülése.
            Mivel Teremtőnk az élők Istene, ezért életünket, amit tőle kaptunk, fenntartja a síron túl is. Efelől egészen bizonyosak lehetünk, hiszen ha nem így lenne, önmagának mondana ellent...
            Mindez azonban nem csak reményt, de felelősséget is kell, hogy ébresszen bennünk. Ha testünk Teremtőjétől rendelt sorsa a megdicsőülés, akkor ennek tudatában, méltóságát megőrizve kellene már most élnünk – s nem pedig visszaélnünk – vele...