„Nem érdemes jónak lenni, hiszen mindig csak azok jutnak előbbre és azoknak sikerül minden, akik tisztességtelen eszközökhöz folyamodnak” – fakadt ki valaki a minap. Lássuk be, mindannyiunkat megkísértett már hasonló gondolat. Cselekedeteink, mások felé irányuló jóságunk nem mindig arányos a bennünket ért pozitív, illetve negatív hatásokkal. Valóban, hol van itt a viszonzás? Úgy véljük, joggal érezzük igazságtalannak a sorsunkat. Hiszen olyan jó lenne megnyugodni, harmóniára találva a révbe érkezés boldogságát megtapasztalni: csak élni egyszerűen, tisztán, békességben. Ehelyett ismételt próbák, napi csatározások taszítanak újra és újra a reménytelenség szürke csapdájába…
            Ráadásul még az evangéliumok Jézusa is az ellenség és rosszakaróink szeretetére buzdít. Jézus ellenségszeretet-parancsával ezért sem tudunk gyakran mit kezdeni. Mintha előre sejtette volna, hogy nem fogják (vagy nem akarják?) megérteni, ezért kristálytiszta egyértelműséggel „pozitív” módon is megfogalmazta: „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogyan akarjátok, hogy veletek bánjanak.” (Lk.6/31.) S ha erről az oldalról nézzük, akkor nagyon is természetesnek tűnik, hiszen ki az a balga, aki szeretné, hogy folyton sértegessék, hogy gúnyt űzzenek belőle, hogy megrágalmazzák, hogy meglopják, vagy hazudjanak neki… Bizony nem könnyű megélni - pedig mennyire egyszerű is lenne – úgy, hogy mások ne használják ki az embert.
            Méltóságunk alapja, hogy embernek születtünk. S ez a méltóság minden körülmények közepette is kötelez! Egymásban kellene felismernünk az Isten-képmást. Azért nem lehetünk rosszak, mert a világ is az körülöttünk. Sohasem lehet tetteink alapja mások becstelensége. Jóságunkat nem szabad, hogy mások viszonyulása határozza meg.
            Rá kell jönnünk, jó és rossz tetteink nem mindig akkor és abban a formában találnak viszonzásra, mint ahogyan mi azt szeretnénk. Isten mindig hosszabb távon tervez és gondolkodik rólunk. Így mindig nagyobb távlatokban nyernek értelmet életünk görbe vonalai…