„A Lélek a pusztába vitte negyven napra. Ott megkísértette az ördög.” (Lk.4/2.)
A hosszúra nyúlt farsang színes-hangos napjai után az önvizsgálat és lemondás kegyelmi időszaka ragadja üstökön az embert. Egyszer csak – talán mikor éppen tetőpontjára érne a hangulat - homlokán porlad a hamu, mint a múlandóság mementója. A hirtelen jövő kontraszt a világ nyomorúságára, a test esendőségére világít rá a lélek halhatatlanságával szemben. (Mert mi marad egy átmulatott éjszaka után? A csillogó bálteremben reggelre pecsétes abroszok, feldőlt poharak, rendezetlen székek és szakadt girlandok igyekeznek kijózanítani a másnapos fejeket…) Régente ilyenkor a hívő ember Jézussal vonult negyvennapos „pusztai” magányba, ahol Urához hasonlóan megküzdött a hedonizmus, az istenkísértés és a bírvágy ördögével. Lehullt az álarc, s valójában az ember önmagával szembesült…
            Lemondás. Ráadásul önként. A próbákban és kényszerű lemondásokban gazdag világban nem igazán látja értelmét a vallástól, hittől idegen, materialista felfogású ember. Itt nem erről van szó. Pontosabban többről, mint a gazdaság vagy praktikum kényszeréről. Falvaink, városaink (lelki)sivatagjaiban nap mint nap meg kell küzdenünk a fenevadak sokaságával. Bűnalkalmak, belülről támadó kísértések gubancolják össze életünk szövetének szálait…
            Nagyböjt az önvizsgálat és a szeretetből meghozott áldozatok nyomában áradó kegyelmek időszaka. Mindez persze nem megy könnyen: lemondással, szenvedéssel. A legnagyobb gazdasági nyomorúság közepette is csak az reménykedhet sorsának jobbra fordulásában, aki képes önként, szeretetből vállalni mindezt.
            Valójában azonban sokkal többről van szó, hiszen mindenkinek önmagát kell legyőznie. Minél erősebb az elhatározás, annál inkább kiszolgáltatottak leszünk az elsősorban ösztöneinken keresztül támadó kísértéssel szemben. Az állhatatosság azonban megtermi gyümölcsét.
A „puszta” az a hely, ahol nem érdemes játszani, alakoskodni, ahol lehullik az állarc, ahol igazi valónkkal szembesülhetünk (minden nyomorult gyöngeségünket látva). Ha hittel és őszintén teszi, iszonytató (lelki) mélységeket képes ilyenkor bejárni az ember, de megéri, mert végül eljut a golgotai kereszt reményt és üdvösséget hintő, húsvéttól fényes magasába. Hogy a teljes megtéréséhez, megtisztuláshoz eljuthassunk, ezt az utat nekünk is végig kell járnunk…