„Uram, jó nekünk itt!” (Mt.17/4.)
,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,/ Mi csak visszáját látjuk itt, /És néha - legszebb perceinkben -/
A színéből is - valamit” – szól Reményik Sándor a Szőnyeg visszája című versének utolsó szakasza. Valóban, amikor azt mondjuk, hogy az élet szép és érdemes élni, akkor azokra a pillanatokra gondolunk, amikor a szeretet jóleső melegséggel simogatta körül a szívünket és hirtelen bizonyosságot és értelmet nyert minden addigi küszködésünk. Boldog örömmel fürdettük meg lelkünket az akkor megtapasztalt kegyelemben. Mintha az evangéliumok tábor-hegyi történetét fogalmazta volna meg versében a költő. Amikor a három kiválasztott apostol bepillantást nyerhetett Jézus eljövendő dicsőségébe. Legszívesebben megállították volna az időt és Péter apostol ajkát elragadtatással hagyta el a sóhaj: „Uram, jó nekünk itt!” (Vö.Mt.17/1-8.)
A világban minden változik, minden viszonylagos. Mégis, az embernek e változó viszonyok közepette is szüksége van bizonyos állandóságra. Kell egy hely, egy állandó viszonyítási pont, ahová bármikor visszatérhet. Mindenkinek szüksége van egy saját „Tábor-hegyére”, ahol Istenben lehet önmagával, ahol a hétköznapok elhasználtsága után újra – lelkileg is – feltöltődhet.
            Ha akarjuk, ha nem, annyi elszomorító dolog keserít meg bennünket. Szinte lelki fájdalmat okoznak azok a sajnálatos negatív események és folyamatok, melyek között nap mint nap kénytelenek vagyunk élni. Ebben a – sokszor családokat is felőrlő – közegben csak Isten változatlan állandósága képes lelki békességgel, nyugalommal eltölteni az embert. A nagyböjti kegyelmi időben élő – őszintén - hívő még inkább keresi az Istennel való négyszemközti csendes közelséget. Keresi azt a pontot, ahonnét reálisan ítélheti meg magát.
            Kell egy hely, ahol önmagammal is szembesülhetek. Ahol végre nem a félelem környékez meg és nem az aggódás fojtogat, hanem őszintén fakad fel lelkemből a sóhaj: „Jó, hogy itt vagyok!” Ahol helyrebillenthetem régen felborult lelki egyensúlyomat. Ahonnét ismét esélyt kaphatok, hogy összegabalyodott dolgaimat kibogozzam, hogy emberi kapcsolataimat szeretettel, békességgel gazdagítsam.
            Tábor-hegy ajándéka nem érdem, hanem kegyelem, viszont az erre való törekvés minden embernek kötelessége kellene, hogy legyen...