„Mindnyájan az ő teljességéből merítettünk, kegyelmet kegyelemre halmozva.” (Jn.1/16.)
Lassan halványulnak az ünnep fényei. Az örömteli percekre hulló fakó szürkeségen túl, Úr az idő, még a járvány sem állíthatja meg. Nem képes lassítani emberi igyekezet. Így életünk homokóráján ismét lepergett és fordult egy esztendő. A mögöttünk hagyott hónapokat szemlélve jót, s rosszat egyaránt felidéz a múltat firtató emlékezet. Honnan indultunk, s hova jutottunk? Mennyi erőfeszítésünk bizonyult hiábavalónak? S mennyi jó történt, amit remélni sem mertünk volna?  Csalódottság, fájdalom és öröm egyaránt szegélyezi a megtett utat…
            Bár szomorú, de hálatelt szívvel gondolunk azokra, akiknek a kezét az elmúlt évben kellett elengednünk. Leckét kaptunk az élettől, keserű leckét. A kíméletlen és kiszámíthatatlan vírus közöttünk jár és a halál angyalával szövetkezve arat… Újra csak szembesülünk vele, egymás kezében vagyunk. A kérdés most is ugyanaz: merünk-e, tudunk-e lemondani megszokott dolgainkról? Látjuk, tapasztaljuk, ez a kór a nyüzsgést, a tömeget szereti - sajnos még mindig vannak, akik a leckét nem tanulták meg…
            Örömmel látjuk azokat a csöppségeket, akik ezekben a vészjósló időkben születtek közénk. Ők viszik tovább az élet szépséges reménységét. Ők adhatnak értelmet kiábrándult napjainknak is…
Az óév utolsó, eső mosta napján, ha valamiféle képzeletbeli összegzést készítettünk, ismét levonhattuk a következtetést: történelmünk, s benne egyéni életutunk nem más, mint felismert és elszalasztott lehetőségek sorozata. Hol a bátorság, hol az akarat, hol a helyes látásmód híján nem sikerült a változás, vagy éppen ellenkezőleg: a jókor meghozott okos döntések fordítottak sorsunkon. Pedig valamennyien ugyanazon isteni akaratból szólíttattunk létbe, így aztán mindannyian – hivatásunknak megfelelően – ugyancsak Isten teljességéből meríthettünk, akár kegyelmet kegyelemre halmozva…
Valamennyien hálával tartozunk az Ég Urának, hogy megtartott és megtart, ezért hát bátran Bízzuk Újra Életünket Krisztusra!