„Megtaláltuk Messiást!” (Jn.1/42.)
Általános tapasztalat, hogy a negatív történések érzékenyebben befolyásolják a közérzetünket, mint a jók. Különösen mostanság, amikor a végletek – és a mértéktelenség - korát éljük, ezért aztán lépten, nyomon konfliktusokkal találkozunk. Az áthidalhatatlannak tűnő politikai, ideológiai, morális és gyakran társadalmai szakadékok feszültségekkel terhes időszakában az ember nagyon könnyen szerez immunitást a pozitív dolgokkal szemben (is). A napi harcok közömbösségébe szürkülve, szinte észrevétlenül válik életelemévé a pesszimizmus, melytől egyenes az út a depresszió irányába…
            Pedig az örömteli dolgok is képesek lennének hatni, ha teret engednénk számukra, ha nemcsak a botrányokról, tragédiákról, vérszomjas leszámolásokról beszámoló vagy ízléstelenül provokáló lapokért állnának sorba az olvasók. Hiszen az őszintén lelkesedni tudó ember másokat is képes magával ragadni. Kisugárzása másokat is megérinthet. Jólesik az ilyen személy környezetében tartózkodni. Ebben a légkörben könnyen felszínre kerülnek a közös és pozitív vonások, melyek képesek átlendíteni életünk kevésbé „fényes” szakaszain. A megosztott öröm pedig többszörös öröm – tartja a mondás…
            A János-evangéliumban ilyen másokat is megindító és vonzó lelkesedésről olvashatunk. Keresztelő János Jordán-parti tanúságtétele másokban is hitet ébresztett. Kemény szavú, hiteles ember volt. Amikor először pillantotta meg Jézust, elég volt ujjával rámutatnia és kijelentenie: „Nézzétek az Isten Báránya”, tanítványai közül ketten azonnal a Mester nyomába szegődtek. Jézus – akkor még – semmi különlegeset nem tett és nem mondott, úgyszólván teljesen ismeretlen volt. Ez a kezdeti bizalom inkább János szavainak, semmint Jézusnak szólt. De mégis megsejtettek valamit. Aztán hazatérve egyikük, András, testvéréhez, Péterhez fordult és örömmel újságolta: „Megtaláltuk a Messiást!” Az nem kérdezett többet, meggyőzte testvére őszinte öröme és együtt indultak Jézushoz. Ők lettek az első tanítványok, apostolok. (Vö.Jn.1/35-42.)
Mi vajon tudnánk-e olyan meggyőző erővel tanúságot tenni belső bizonyosságunkról, amint azt tette János vagy éppen András? Van-e hitelünk mások előtt? Mintha hiányozna életünkből a rátalálás és megtalálás öröme. A sötétség kultúrájával szemben legyünk az öröm tanúságtevői! A bizonyosság kegyelme igazán szép és hiteles példákon érintheti meg ma is az embert...