„Mester, jó nekünk itt!” (Mk.9/5.)
Bizonyára előfordult már velünk, hogy szerettük volna megállítani az időt, mert annyira jól éreztük magunkat, mert annyira tiszta, igaz és őszinte örömben lehetett részünk. Később aztán jóleső érzéssel gondoltunk vissza ezekre a pillanatokra, esetleg éppen ezek adtak erőt a folytatáshoz életünk hullámvölgyeiben. Még a hívő ember számára is fontos, hogy időnként fellebbenjen a fátyol, s valami „kézzelfoghatót” is megtapasztalhasson abból a titokzatos, földöntúli boldogságból, melyről csak halvány sejtéseink lehetnek, mely felé – reményeink szerint – tart az életünk.
Hasonló élményben lehetett része a három kiválasztott apostolnak is, amikor Jézus magával vitte őket Tábor-hegyére. Az evangéliumok mint „Urunk színeváltozásáról” számolnak be az ott történtekről. Valójában az elnevezés arra utal, hogy Jézus bepillantást engedett a feltámadását követő dicsőségébe. Abba a mennyországi állapotba, ahol eltűnnek a tér és idő korlátai. Így szemlélhették egyszerre az Ószövetség két legnagyobb alakját, Mózest és Illést, amint Jézussal beszélgettek. Ez a látvány viszont olyan bizonyossággal és felfokozott lelkiállapottal töltötte el őket, hogy Péter apostol elragadtatással nyitotta szólásra ajkát: „Mester, jó nekünk itt!” (Vö.Mk.9/1-8.)
Szükségünk van egy helyre, ahol rácsodálkozhatunk az Istenre, ahol szembesülhetünk önmagunkkal. Ahol létezésünk minden nyomorúsága ellenére – ha csak rövid időre is – felderenghet előttünk a teljesség parányi morzsája. Pontosan annyi, amennyi elég lehet ahhoz, hogy értelmet nyerjen sorsunk, hogy a tövisek között a rózsát is megláthassa az ember. Valamennyien eljuthatunk Reményik Sándor felismerésére: ,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,/ Mi csak visszáját látjuk itt,/ És néha - legszebb perceinkben -/ A színéből is - - valamit.” (A szőnyeg visszája)
Tábor hegyére nem megy fel gyakran az ember, viszont ha feljut, olyan megrendítő élményben lehet része, mely valóban átalakítja… A böjt idején hitelesen megélt pusztai magány egészen Tábor hegyéig emelhet bennünket. Olyan magasra, ahová már a kísértő sem ér fel. De aztán a hegyről vissza kell térni. A „színelátás” örömével a szívünkben kell helytállnunk a világban. Bukdácsolásaink ellenére is – ha bánatunk őszinte és igaz – lehajol és felemel bennünket az Isten, hogy minden körülmények közepette értelmet adjon néha küzdelmes, fakó napjainknak…