„Az Emberfia elhagyja a világot, amint írva van róla, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát!” (Mk.14/10.)
Közvetlenül húsvét előtt, a szenvedés vasárnapján, Jézus utolsó földi napjainak eseményeit és megpróbáltatásait tárja elénk az egyház szimbólumokban gazdag liturgiája. A Jeruzsálembe történő dicsőséges bevonulásától kezdve egészen a golgotai keresztáldozatig kísérjük Jézust.
            A Betánia felől, szamárháton érkező Mester tanítványaival együtt ért a Szent Városba. „Pálmaágas” lelkesedés, üdvrivalgás fogadta, amint átlépte a kaput. Azonban a királyoknak járó hangos dicsőítés sem tudta kioltani a gyűlölet tüzét, elnyomni a szekercék és kalapácsok szapora koppanásait, amint a város másik felén, talán már éppen azt a kereszt alakú bitót ácsolták, melyen néhány nappal később beteljesíti az isteni végzetet. Hiszen minden bizonnyal tudta, mi vár rá: nemsokára a lelkesedés elolvad, a döntő pillanatban – a most hangosan éljenzők közül többen -, szívükben mély érzéssel mégis Barabást kiáltanak. Mert a szívtől a szájig hosszú az út, néha túl hosszú: eltérülhetnek eredeti szándékuktól, míg hangot öltenek a szavak…
            Egy árulással kezdődött minden, aztán elindult a gépezet és jött, aminek jönni kellett. Hiába az utolsó vacsorán elmondott szavak, figyelmeztetések: „Bizony mondom nektek, egy közületek, aki velem eszik, elárul engem.” Úgy tűnik, hiába az áldozat megjelenítése is: „Ez az én vérem, az új szövetségé, amelyet sokakért kiontok…” Az önfeláldozó szeretet szavai – akkor még – értetlen fülekre találnak. (Vö.Mk.14/17-31.)
            Valahogy úgy vagyunk vele, mint akkor az apostolok. Jónak, erősnek, kicsit talán sértődöttnek is érezzük magunkat – hiszen a hűségünk rendületlen, bizalmunk kikezdhetetlen -, mégis, az események „csak úgy” megtörténnek, s mire eszmélünk, már zsebünkben csörög Júdás pénze és végül mindig megszólal a kakas…
            A meg nem értettség, a büszke önteltség, az ideológiát gyártó tökéletesség hamis tudata leteríti az embert. Közben Jézus járja értünk keresztútját. A szenvedéstörténetben feltűnő karakterek ma is itt vannak. Mindannyiunk megtalálja a sajátját. Lélekben mindannyiunkra vár a szembesülés őszinte és igaz pillanata, hogy aztán megszülessen bennünk (is) a megváltás örömteli reménye…