„Mit féltek annyira? Még mindig nem hisztek?” (Mk.4/40.)
Rekkenő hőséggel köszöntött ránk a vakáció. A szokatlan forró napokat szinte menetrend szerint követik az „égzengéses” zivatarok, viharok. Nem kevesen vannak, akiket viszont ez utóbbi legalább annyira megvisel, mint a szokatlanul magas hőmérséklet.
            Ha egy ilyen vihar tengeren éri a gyanútlan utast, bizony még veszélyesebb lehet a helyzet. Ez történt Jézus apostolaival is, miután az alkonyati csendben bárkába szálltak, hogy a túlsó partra evezzenek. Váratlanul tört rájuk a villámló fergeteg. A tornyosuló hullámok már-már elborították a bárkát, Jézus azonban mindebből semmit sem vett észre, ugyanis a halászcsónak végében egy vánkoson békésen aludt. Tanítványai rémülten keltegették: „Mester, nem törődöl azzal, hogy elveszünk?” Erre felkelt és parancsolt a szélnek és a háborgó tengernek. A vihar tüstént elnémult, s a víztükör kisimult. Aztán övéihez fordult: „Mit féltek annyira? Még mindig nem hisztek?” Azokat - a nyilvánvaló csoda láttán - nagy félelem fogta el. (Vö.Mk.4/35-40.)
A félelem és a kicsinyhitűség: ez közös bennünk a fenti evangéliumi történet tanítványaival. De ők legalább félelmükben Jézushoz fordultak. Jézus pedig övéi minden kicsinyhitűsége ellenére segített. Nem mondta azt hetyke sértődöttséggel: „ki lehet szállni a csónakból”. Ismét bebizonyította, hogy annak a hajónak, amelyiken ott van ő is, nem kell tartania az elsüllyedéstől…
Legnagyobb igyekezetünk ellenére sem sikerülhet mindig mindent a terveink szerint megvalósítanunk. Léteznek tőlünk független körülmények is, melyek a legváratlanabb helyzetekben húzhatják át számításainkat. Lehet, hogy ma verőfényes napsütésre ébredtünk, de hamar beborulhat felettünk az ég. A nem várt történések szorításában bizony könnyen viharba kerülhet életünk hajója. A hullámvölgyben járva megtapasztalhatjuk fizikai és lelki erőnk határait. A betegség, a kiszolgáltatottság vagy sorsunk váratlan negatív fordulatai – már-már az összeroppanás szélére sodorva – tesznek próbára bennünket. S ilyenkor az is előfordul, hogy keserűen háborog a lelkünk.
Szükségünk van bátorságra, hitre a túléléshez. Hajónk azonban inkább rozoga lélekvesztőre emlékeztet gyakran. Mintha csak a szél sodorna. „Uram, segíts, hogy életünk viharai elcsendesüljenek!” A félelmet le kell győzni hittel! Cselekedjünk, éljünk azzal a tudattal, hogy Jézus jelen van a mi rozoga csónakunkban is...