„Van itt egy fiú öt árpakenyérrel és két hallal. De mi ez ennyinek?” (Jn.6/9.)
Előfordul, hogy reménytelennek értékeljük pillanatnyi helyzetünket. Egy-egy komolyabb betegség, akár időleges munkanélküliség vagy éppen elviselhetetlennek tűnő munkahelyi légkör, elmélyülő családi válság esetén bizony könnyebben megrendül hitünk. A mégoly elkötelezetten Istennek élőt is megkörnyékezheti a lélek sötét éjszakája.
            Az evangéliumok tanúsága szerint, az apostolok számos alkalommal kerültek hasonló helyzetbe, amikor kénytelenek voltak megtapasztalni a megfogyatkozó remény nyomában járó emberi gyöngeséget, pedig ők aztán igazán közel lehettek Jézushoz. Így történt ez közvetlenül az egyik kenyérszaporítási csoda előtt. János is megörökítette a jelenetet, amikor a tanítványok gyűrűjében pihenő Jézushoz tódult – talán éppen ebédidőben - a hatalmas embertömeg. Ez jó alkalom volt arra, hogy próbára tegye a „tizenkettőt”. „Honnét veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniök?” – fordult övéihez. Fülöp megállapította, hogy „kétszáz dénár árú sem lenne elég…”. András apostol szavaiból pedig a helyzet felismerését követően a kétségbeesett, illetve  lemondó ember szólal meg: „Van itt egy fiú öt árpakenyérrel és két hallal. De mi az ennyinek?” A folytatást valamennyien ismerjük: az apostol által lebecsült mennyiségű kenyérből és halból végül több mint tízezer ember lakott jól, sőt, több kosár maradékot is összeszedtek. (Vö.Jn.6/1-15.)
            Az aggódó embert könnyen lehet kétségbeesésbe taszítani. (Ismerjük a félig üres és félig tele pohár problémáját.) Naponta gondoskodnak borúlátásunkról, például „ügyes” közéleti szereplőink, akik a hangulatkeltésnek ezt a módját – nemritkán függetlenül a valóságtól – igyekeznek saját igényeiknek megfelelően használni…
            A próbák nagy időszakát éljük. Isten tudja, mi a terve velünk! Ahogyan a családtagokat is – ha sikerül helyesen megélniük – inkább közelebb hozzák egymáshoz az együtt megélt nehézségek és erősebb lesz kötelékük, éppen úgy történhet egy nép, egy nemzet életében is.
            Az „éhség” Istenhez vezetheti az embert. Talán közös sorsunkban is ennek a fordulatnak kell bekövetkeznie, hogy azon eszközeinkkel – melyeknek egyébként már most a birtokában vagyunk – sikerüljön nemcsak túlélni, de „jóllakni” úgy, hogy bőséggel maradjon is…