Könnyen lehet, nem mindig tűnik korszerűnek az evangéliumi gondolat. Manapság többen idejét múltnak vélik a krisztusi értékeket, s igyekeznek „felszabadítani” az embert a természeti törvényeken keresztül megmutatkozó isteni rendelés alól. Vannak megközelítések, melyek fölött eljárhat az idő, de az alapelvek változhatatlanok. Szeretnénk a saját ízlésünk szerint formálni otthonunkat és körülöttünk a világot. Néhányan szeretnék magukhoz igazítani mások gondolkodását életfelfogását is. Jóllehet „szíve joga” mindenkinek, hogyan él, amíg ezzel másokat nem sért és nem lehetetlenit el.  Vannak azonban olyan tényszerű elvek, melyekhez – tetszik, nem tetszik – alkalmazkodnunk kell, melyekkel szembe nem mehetünk…
Elsőre talán valóban „kemény beszédnek” tűnhet egynémely jézusi tanítás, de befogadásához is kegyelem szükségeltetik.  Egy alkalommal Jézus testéről és véréről, mint az „örök élet kenyeréről” beszélt. Többen nem értették meg a párhuzamot, sőt, megbotránkoztak és elhagyták őt. Ekkor tanítványait is megkérdezte: „Csak nem akartok ti is elmenni?” Péter apostol válaszolt: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak.” (Jn.6/60-69.)
A keresztény alapvetés a személy méltóságának elfogadásából és az istenképmásság felismeréséből fakad. Igazi távlatot csak a szeretetre és könyörületre indító istenhit képes adni az embernek, melyet máig maradandó módon Jézus Krisztus tárt fel az ember előtt.
Sokak számára a nyílt beszéd, ha az elmarasztaló, keménynek tűnik. Ilyenkor az addig meglévő lelkesedés is sértődöttségbe csap át, s a sértődött ember önvizsgálat helyett bosszút forral. Tulajdonképpen maga Jézus is valami hasonlónak lett az áldozata.
            Időnként szükségünk van/lenne erre a nyílt és „kemény beszédre”, mert különben a kötelesség – akárcsak a felelősség – elsikkad. Vegyünk példát az apostolok alázatosságáról, akik felismerték Jézusban üdvösségük zálogát és a „fülsértő” kijelentések nyomán életre szóló elhatározásokra jutottak…