„Effeta, vagyis nyílj meg!” (Mk.7/34.)
Gyorsan csomagolt az augusztus és búcsúzás nélkül adta át helyét a szeptembernek. Ezzel a héten kezdetét vette az 1026. magyar tanév. Súlyos évezredek felismerése, a jövőt csak egyféle módon tudjuk pozitív irányba befolyásolni, ha a szellem művelésén túl, becsülettel tanítjuk tisztességre Isten- és hazaszeretetre gyermekeinket, fiataljainkat. Nevelők régi dilemmája, vajon helyes-e, ha a széltől is megóvják a rájuk bízottat? Valóban jót teszünk-e, ha a gyanakvás és kétség korában a teljes nyitottságra és korlátlan elfogadásra neveljük gyermekeinket? Az elfogadás és befogadás problémája, itt a menekültáradat országútjának nyomvonalában ma különösen is aktuális lehet…
            A bibliai Dekapolisz környékén járt Jézus, amikor egy süketnémát vittek hozzá és kérték, hogy tegye rá a kezét. Miközben megérintette, az égre tekintve így fohászkodott: „Effeta, vagyis nyílj meg.” Azonnal megnyílt a beteg füle és megoldódott a nyelve… (Vö.Mk.7/31-37.)
            Köztudott, aki állandó lármában, zajban él, annak előbb utóbb romlik a hallása, esetleg megsüketülhet. A legsúlyosabb állapot azonban mégsem ez, hanem a lelki süketség. Azt látjuk, hogy sokan szenvednek a közöny, a hitetlenség süketségében. S ebből bizony kizárólag a saját erejéből még senki sem volt képes kiemelkedni. Nehéz felismerni/beismerni a süketséget és meghallani a néma segélykiáltást. Csak a szolgáló szeretet által juthat közelebb problémáinak megoldásához a világ. Erre azonban csak lelki süketnémaságunk gyógyulása után lehet bármifajta esélyünk.
            Holnap sok-sok templomban hangzik fel a Szentlélek Isten kegyelmét esdő imádság és ének. Bizony diáknak, tanárnak, szülőnek egyaránt szüksége lesz a kegyelmes segítségre. Adja Isten, hogy egyre többen szellemi-lelki megújulást (is) lássanak az új iskolaévben, s ne a hamis, pillanatnyi szándékok, hanem a jövőt formáló, megtartó, örök (isteni) értékek közvetítését/elsajátítását tekintsék legfontosabb feladatuknak.
A nevelés, illetve önnevelés végigkíséri életünket, ám mindennek csak úgy van értelme, ha közben – legalább a törekvés szintjén – igyekszünk megszabadulni fogyatékosságainktól, melyek visszahúznak bennünket. Meg kell szabadulnunk büszkeségünktől, makacsságunktól, önzésünktől, önteltségünktől, ugyanakkor meg kell nyitnunk szívünket és értelmünket az igazság elfogadására és befogadására…