Nem messze Jerikó városától az út mentén üldögélt a vak koldus, Bartimeus. Amikor meghallotta, hogy a város felől tanítványai kíséretében arra fog elhaladni Jézus, nagy kiáltozásba kezdett: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Az úton sokan közlekedtek, többen csitították, hogy hallgasson. Ő azonban nem szerette volna elmulasztani a találkozást és mit sem törődött a többiekkel: egyre hangosabban kiabált. Így amikor arra ment, meghallotta Jézus is. „Hívjátok ide” – szólt. Azok a vak emberhez fordultak: „Bátorság, kelj föl, téged hív.” Boldogan sietett Jézus elé.  Ő megkérdezte tőle: „Mit tegyek veled?” „Mester – kérte -, azt, hogy lássak.” Erre Jézus így szólt hozzá: „Menj, hited meggyógyított téged.” Azonnal visszanyerte látását és követte útján. (Mk.10/46-52.)
            Mi lett volna, ha Bartimeus hallgat az őt csitítókra, sőt, mi lett volna, ha fásultan beletörődve sorsába egyáltalán nem kiabál? Ha nincsen benne annyi bátorság, hogy a szavai után cselekedjen is? Egyszerű és szép történet. Nincsen benne semmi alakoskodás. Őszinte, rövid és lényegre törő mondatok hangzanak el. Mindegyik fél érti a másikat. Nincs szükség nagy szavakra, komoly szónoki teljesítményre, ha van hite az embernek. A hit, ha igazán őszinte, nem csak elszánttá, hanem találékonnyá is teszi az embert.
            Nyomorultul rászorulunk az irgalmas Isten kegyelmére és a gyógyító Jézus szeretetére. Mint megannyi Bartimeus ülünk az út szélén. Már régen elveszítettük látásunkat. A keserűség, a sok csalódás, emberi kapcsolataink esetlegessége, magányosságunk, betegségeink vagy éppen a hirtelen jött népszerűség, gazdagság és siker – elvakították lelki szemeinket. Talán magunk is érezzük, nincsen ez így jól. Változtatnánk, esetleg kiáltanánk is: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” - no de mit szólnának a többiek? Ha pedig mégis kiáltunk - mások érzékenységére való tekintettel -, gyorsan elhallgatunk…
            Vannak pillanatok, amikor nem foglalkozhatunk mások véleményével, mert még a ma oly sokat emlegetett „toleranciának” is megvannak a határai. (Vö. Aki mindig csak másokra figyel, előbb-utóbb önmagát veszíti el.) Hit, őszinteség és bátorság – mindennapi életünk fontos kulcsszavai. Megtapasztalhatjuk, Jézus bennünket is hív. Persze mindenfajta gyógyulásnak csak úgy van értelme, ha utána nem ülünk vissza a helyünkre, ha képesek leszünk kiemelkedni korábbi – nyomorúságos - élethelyzetünkből. Tovább kell lépnünk, követnünk kell Jézust! Ha látjuk a célt, minden értelmet nyer! (Nincs annál borzalmasabb, mint lelki vakságban szenvedni.) Ha képesek leszünk erőt meríteni Bartimeus példájából, akkor örömében is osztozhatunk…