„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből… Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Mk.12/30-31.)
Szólíd napfény simogatja az aranyló-vöröslő lombokat. Mintha legszebb ruháját öltötte volna magára: csodálatos színekben pompázik az októbervégi ősz. Szemet gyönyörködtető lángolásba kezd, mielőtt téli álomra hajtaná fejét a természet. Napról napra, egyre bátrabban suhintanak végig a hajnali fagyok erdőkön, mezőkön, réteken - nyomukban zörögve peregnek földre a holt levelek…
            Ilyentájt a temetőket járva örökkérdések találnak meg bennünket is. Vajon meddig tart a világmindenség szemében arasznyi földi életünk? Tudunk-e olyan szépen búcsút venni majd, ha elérkezik az óra, mint faágtól a levelek?
            Minden elenyészik egyszer, csak a szeretet képes túlmutatni a földi lét szűkre szabott határain. Szent Pál apostol tanítása szerint, a három isteni erény közül ez a legnagyobb (1Kor,13/13.).
Nem véletlenül fogalmazta meg Jézus a(z)– Isten és ember – szeretet parancsát, azaz a főparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezeknél nagyobb parancs nincsen.” (Mk.12/30-31.)
            A maga módján és a maga nyelvén mindegyikünk erről beszél, ezután vágyakozik vagy küzd. Minden egyes apró rezdülésünkben a bennünk lakozó szeretetről, vagy éppen annak hiányáról teszünk tanúbizonyságot. Mivel szeretetből teremtett bennünket Isten, nem is tudunk másképpen kibontakozni, csak szeretetben…
            Jézus arra tanít, hogy őszintén és igazán szeressünk minden embert. De nem túl erőnkön felüli ez a kérés? Megvalósítható egyáltalán? Csupán érzelmekkel aligha. Ha azt várjuk, hogy (múló) érzelmeink indítsanak szeretetre, bizony csak nagyon kevés embert leszünk képesek elfogadni, ellenségeink pedig szóba sem jöhetnek. Ez a szeretet nem lehet ösztönös lépés, hanem az akarat tudatos elhatározása…
            A szeretet – ha valódi – mindig Istenhez vezet. Elszakíthatatlan kötelékké válik, mely égieket és földieket egybefogja. Mindenszentek ünnepén az Egyház az isten- és emberszeretet példaképeit állítja elénk. Ilyenkor a temetőket járva pedig elhunyt szeretteinkre is úgy gondolunk, mint akik a szeretet útján előttünk jártak és révbe értek...