„A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ellenben rossz kincséből rosszat hoz elő. Hiszen a szív bőségéből szól a száj.” (Lk.6/45.)
Ellentmondásos tulajdonsága az embernek (amin csak keveseknek sikerül felülkerekedni), hogy általában mindig kritikusabban tekint másokra, mint saját magára. Jézus a „farizeusi tulajdonságok” között tartotta számon ezt a mások felé oly gyakran megnyilvánuló „kritikai érzéket”. A Lukács-evangéliumban találóan szólítja meg az ilyen önjelölt ítészeket: „Mit nézed a szálkát felebarátod szemében, a magad szemében pedig nem veszed észre a gerendát? Hogyan mondhatod felebarátodnak: testvér, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – holott tulajdon szemedben nem látod meg a gerendát! Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát és csak azután törődjél azzal, hogy kivedd a szálkát felebarátod szeméből.” (6/41-42.)
Minél inkább nem vagyunk rendben lelkileg és a szívünkben nyughatatlan zavar uralkodik, annál inkább magunkon kívül keressük az okokat. A csalódottság, megkeseredettség könnyen örömtelenségre és sikertelenségre kárhoztatja az embert. Az önmarcangolás végletéből azonban gyorsan mások hibáinak „feltárásába” menekülhetünk. Saját sikertelenségünkért másokat hibáztatunk.
            Embertársait – csakúgy, mint maga körül a világot – saját lelkének szemüvegén látja az ember. Így történhet, hogy van, akinek a jó, van, akinek a rossz tűnik fel elsőként, s hagy maradandó nyomot a szívében. Érzéseink, pillanatnyi hangulatunk így határozhatják meg közvetlen környezetünk hozzánk való viszonyulását. - Vö. „Tövisről nem szednek fügét és csipkebokorról nem szüretelnek szőlőt.” (Lk.6/44b.) - Szavaink, tetteink beszélnek rólunk, megjelenítik belső világunkat.
            Ha valamit rossznak, nem megfelelőnek vélünk – amihez nekünk is közünk lehet - a változást nem elég csupán másoktól elvárni, hanem magunkon kell kezdeni…