„Boldogok vagytok, akik most sírtok! Majd nevetni fogtok.” (Lk.6/21b.)
Ki ne szeretne boldog lenni? Szépen fejezi ki magyar nyelvünk, amikor azt mondja, az ember küzd a boldogulásáért. Azonban a rosszul értelmezett vagy a mértéktelen „küzdésben” megfeledkezünk arról, hogy közben is jó lenne megtapasztalni valamit a boldogságból.
Általában mindig arra vágyunk, ami éppen nincs a birtokunkban. A betegségben egészségre, szegénységben gazdagságra, magányban társra, fedél nélkül az otthon melegére, gyűlölködésben békességre…
Valamilyen hiányérzet szüli bennünk újra és újra a teljességre, boldogságra törekvő vágyat. Biztosan meglehet állapítani valamilyen összefüggést, de mégsem mondhatjuk, hogy aki tartós betegséggel küzd vagy szolidabb életkörülmények között él, az csak boldogtalan lehet.
            S ekkor eszünkbe juthatnak Jézus „boldogságmondásai”, melyek első olvasásra kiábrándítóan önellentmondásosnak tűnhetnek. (Lk.6/20-23.) Boldognak lenni a szenvedésekkel terhes világban? – első hallásra, bizony abszurdnak tűnhet a kérdésfelvetés is. Valószínűleg azok értik félre, akik a boldogságot összetévesztik az önzéssel. Ugyanis, amíg csupán a saját boldogságunk érdekében cselekszünk, s igyekszünk mindenkit ennek szolgálatába állítani, elviselhetetlennek érezzük a szenvedést, feleslegesnek az áldozatvállalást. Ám abban a pillanatban, amikor sikerül kicsit elfeledkezni magunkról, félretesszük görcsös boldogság akarásunkat, és képessé leszünk a sírókkal sírni, az örvendezőkkel örülni, s bánkódni a másokat ért igazságtalanságok miatt, hirtelen kinyílik előttünk egy másik világ...
            Boldogulni csak másokat boldogítva lehet és érdemes. Csak az önző ember hibázza el életét és kárhoztatik boldogtalanságra. Minden ember annyiban alkalmas a boldogságra, amennyiben képes másokat boldoggá tenni...
            Tudunk sírni, ha fájnak saját sebeink – erre képes minden ember. Viszont Jézus azokról beszél, azokat nevezi boldognak, akik saját maguk és a világ bűnei miatt hullatják könnyeiket. Boldogság lesz azok jutalma, akiket az is levertté tesz és elszomorít, hogy milyen pusztítást visz végbe a gonoszság a földön. Ez a fajta sírás nem a félelem, nem is az érzelgősség jele, ez olyan lelki magatartás, amelyet csak a fennkölt ember tudhat magáénak...