Hétvégi tűnődések (2022/03-26.)
 
„Fölkelek és atyámhoz megyek.” (Lk.15/18.)
 
Az éjszakai-hajnali fagyokat szelídíti délelőttönként az egyre bátrabb napsütés. S mi egyre jobban vágyunk erre a simogató, békességet árasztó tavaszi melegségre. Amikor azonban leszáll az alkony, mégiscsak jólesik a fűtött szoba biztonsága. Rügyfakadás előtt, ugrásra készen várnak jelre a gyümölcsfák, hogy a havatlan tél után szomjasan bontsák ki termést remélő virágaikat. A megváltás örömünnepére készülő hívő is hasonló bizakodással járja az alázat és önmegtagadás útját…
Nagyböjt lelki megtérésünk különleges kegyelmi időszaka lehet. Annyi minden rakódik ránk a tövises hétköznapok során. Gyakran sebződik meg a lélek, miközben mi is sebeket ejtünk másokon. Sokszor észre sem vesszük, és úgy megyünk tovább. Ezek a kezeletlen felületi karcolások egyszer csak összeadódnak, s a fájásuk egészen a szívünkig elérhet. Korábbi meggondolatlan döntéseink, elhamarkodott kijelentéseink, elmulasztott jó cselekedeteink súlya visszahullik ránk. Utólag fájni kezd az eltékozolt idő, az aprópénzre váltott szeretet, tisztesség és becsület…
            Mindenen túl, lelki sivatagunk távolában feldereng az atyai ház. Mint egy nagy láthatatlan mágnes húzna vissza valamilyen megmagyarázhatatlan erő. De falat emelt a távol - megannyi vélt vagy valós sérelem -, s a hitetlenség rideg köveihez láncol a bűnös megszokás… Nem megy, hiába minden… Hiába minden, míg a poklok mélységeit is megjáró tékozló fiú szívében nem születik meg a bánat és az elhatározás, mely a kegyelemmel együtt már képes lesz arra, hogy falakat ledöntve a bűn bilincseit is megoldja és fölemelje: „Fölkelek és atyámhoz megyek. Atyám, mondom neki, vétkeztem az ég ellen és te ellened! Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.”  (Lk.15/18-20.)
            Az ember mindig nagyobb kegyelmet kap a végtelenül irgalmas Istentől, mint amennyit megérdemel. Ezt azonban rendszerint csak utólag vagyunk képesek meglátni. Így aztán valamilyen szinten mindannyian megjárjuk az evangéliumi tékozló fiú történetének állomásait, remélve, hogy „visszatalálunk” és otthonra lelünk. Bár méltatlanok vagyunk, mégis – az őszinte megbánás révén -, az Örök Atya megbocsátó szeretetével bennünket is a keblére ölel…