„Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” (Jn.8/11.)
Nem magányos hősökként szólíttattunk létbe. Közösségi lények vagyunk. Ezért aztán közömbösek sem lehetnénk, hiszen egymás kezében van a sorsunk. Akarva, akaratlan hatással vagyunk a környezetünkre, s ez fordítva is igaz. Határhelyzetekben meghozott döntéseink pedig nem csupán a mi életünket befolyásolják. Dönthetünk jól vagy rosszul, amit majd aztán az idő igazol. Egyet azonban sohasem tehetünk: nem ítélkezhetünk mások felett. Már csak azért sem, mert bennünket is terhel bűn – valamennyien rászorulunk Isten irgalmára…
            Amikor egy házasságtörésen ért asszonyt vittek Jézus elé, hogy előtte hajtsák végre a halálos ítéletet, ő lehajolt a porba és ujjával írni kezdett, majd feléjük fordult: „Aki bűn nélkül van közületek, az vesse rá az első követ.” Tovább írt, majd amikor ismét felegyenesedett, már egyedül volt az asszonnyal, akit így bocsátott el: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” (Vö.Jn.8/8-11.) Jézus valószínűleg az ítélkező „igazságszolgáltatók” bűneit írta. Ahogy formálódtak a szavak a porban, úgy hullottak földre a kövek, s végül nem maradt senki. Jézus sem mondott ítéletet, hanem – látva az asszony őszinte bánatát, megrendültségét – megadta számára az újrakezdés lehetőségét…
Húsvét előtt nem sokkal „illik” túllépni a rosszul értelmezett tradíció személyes meggyőződést elhomályosító szintjén. Elérkezik a szándék tettekben megnyilvánuló ideje. A rosszat választom, vagy gyengeségben tudatában ugyan, de képes leszek-e elköteleződni a jó mellett? Ugyanakkor azt sem felejthetem el, hogy bármikor kerülhetek a kör közepére. Könnyű pálcát törni mások felett. Hirtelen felindulásból vajon hányszor hajítottam követ másokra? Meggondolatlan szavaimmal és cselekedeteimmel hányszor tettem célponttá másokat?
Köveket hajigálunk egymásra, a rágalmak, szitkok, rosszindulatú megjegyzések csípős-lángoló köveit. Persze, mindig csak az fáj, amit kapunk, az már fel sem tűnik, hogy adósok nem maradunk. S ez így van rendjén – gondolják nagyon sokan, miközben sajnálkoznak amiatt, hogy egyre embertelenebb a világ.
Bántóan elhamarkodottan ítélkezünk. Amikor fröcsögő indulattal rossz színben tűntetünk fel másokat, magunkat mindig különbnek képzeljük, pedig Jézus a mi lábunk előtt is ír, a porba rója bűneinket. Mi viszont nem akarjuk észrevenni. Jó, ha tudjuk: minden egyes másra célzott kő visszahullik hajítójára. Jézus arra tanít, a köveket tegyük le, inkább nézzünk magunkba, mert az ítélkezés nem a mi dolgunk...