„Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz.” (Lk.18/13b.)
Magunkat „fényezni” úgy, hogy közben gyengeségeinket mások botlásai mögé rejtjük, meglehetősen álságos dolog. Megkísérthet bennünket az öndicséret akkor is, amikor a hallgatásnak, meghallgatásnak vagy az önvizsgálatnak lenne az ideje. Így aztán legtöbbször éppen a lényeg sikkad el. Üres, hitelét vesztett szavak folyamává alacsonyul annak a beszéde, aki önmagát magasztalja fel. Mert a lényeg – nagyon gyakran – egy egyszerű mondattal is kifejezhető.
            Történt, hogy két ember ment a jeruzsálemi templomba imádkozni. Az első egy farizeus volt, a másik pedig egy sokak által megvetett vámos. Az előbbi egészen a templom szentélyéig előre ment, s fennhangon elsorolta erényeit, megdicsérte önmagát és ugyancsak hangos szóval „hálát” adott, hogy nem olyan házasságtörő, csaló, hazug, rabló, gonosz, mint a vele egy időben betérő vámos. Amaz megállt a bejáratnál, az oszlopok alatt és lehajtott fejjel, miközben öklével mellét veret, csak annyit rebegett: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz.” Példázata végén így szólt Jézus az elbizakodottakhoz, akik magukat igaznak tartották és másokat megvetettek: „Mondom nektek: ez megigazulva ment haza, az nem. Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják.” (Vö.Lk.18/9-14.)
            Esendő késztetést érzünk arra, hogy folyton kimagyarázzuk következetlen, balul sikerült - és később kényelmetlen, nem vállalható - dolgainkat. Már gyermekkorban jelentkezik ez az igyekezet, s ha értő szeretettel nem nyesegetik, káros jellemformáló erővé növekedhet. Sajnos ezt kell látnunk a világban mindenütt. Gyakran családok életét keseríti meg, munkahelyek légkörét teszi tönkre. A(z) (köz)élet számos területén vált szomorú tendenciává. Mindig a szerintünk pozitív, erényes tulajdonságainkból és mások viselt dolgaiból, esetenként gyalázásából épített barikádok mögé igyekszünk elrejteni saját bűneinket. Aztán végül magunk is elhisszük, hogy jók, példamutatók vagyunk, rosszak csak mások lehetnek. Ettől a görcsös igyekezettől válunk egy idő után szánalmassá. Megfeledkezünk róla, hogy ember előtt (is csak) ideig-óráig működhet ez a taktika, Isten előtt azonban sohasem.
Az erős elhatározással társult őszinte belátás és bűnbánat Istennél mindig irgalomra talál: csak ez lehet – ember előtt is - a megtisztulás, az újrakezdés egyetlen lehetősége…