„Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Lk.3/22.)
Isten végtelen szeretetből teremtette az embert. Éltre hívva csodálatos kaland részesévé tette. S azóta is, minden egyes reggel az újrakezdés lehetőségével ajándékozza meg. Mindig jobbak lehetünk, mindig jobbat tehetünk. A teremtéstörténet elbeszélésében olvassuk minden teremtett dolog létrejötte után: „Látta Isten, hogy jó.” (Vö. Ter.1/1-28.) Vagyis mindenben ott van az isteni jó, amit az utóbbi időben csak nagyon ritkán és nagyon nehezen veszünk észre. Így aztán – a sopánkodó számára - sajnos félig mindig üres a pohár…
Isten szeret bennünket, hiszen eredendően jónak gondolt minket. Ám a körülmények hatására természetünk könnyen hajlik a rosszra. Így a teremtett világ csodálatos dolgait sem mindig jól használjuk, s ezzel megtestesítjük a rosszat. Isten azonban nem az embert, hanem a cselekedetei által megnyilvánuló rosszat ítéli el. Ezért küldte fiát, Jézust, hogy kivezessen a rossz csapdájából…
            Nem csak a rossznak, de a bennünk lakó jónak is jelét kell adnunk. Keresztelő Szent János a Jordán folyó parti tanúságtételében a bűnbánat jeleként a vízkeresztséget ajánlotta fel. De kellő alázattal tudta: „Én csak vízzel keresztellek titeket. De eljön az, aki hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy a saruszíját megoldjam. Ő Szentlékekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket.”  Aztán eljött Jézus, hogy ő is felvegye a keresztséget. „Miközben imádkozott, megnyílt az ég és galambhoz hasonló testi alakban leszállt rá a Szentlélek. A mennyből ez a szózat hangzott: ’Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.’” (Lk.3/16-17.,21-22.)
            Isten Fiában a bűneivel, szenvedéseivel, kilátástalanságával küzdő emberhez hajol közel. Végtelen szeretetével szembesíti, nem mond le róla, sőt, a legdrágábbat adja oda érte. Már csak ezért is kötelességünk magunkban megkeresni a jót! Jézus megkeresztelkedése a saját keresztségünkre emlékeztet és „Istenfiúságunkkal” is szembesít. A bennünk megkezdett jót vajon mivé alakítottuk? Tudunk-e őszintén örülni, szeretni vagy mára csak a sopánkodó szürkeség maradt a szívünkbe?
            Isten a gyengeségeinkkel együtt is szeret, s nem mond le rólunk. Úgy kellene élnünk, hogy jóságunkkal gazdagítsuk egymást, hogy bennünk is kedve teljék, amikor ránk tekint…