„De nézzétek, az áruló keze velem van az asztalon.” (Lk.22/21.)
Ma még talán húsz fok körüli hőmérséklet bátorít bennünket, de nem tudhatjuk, hogy holnap éppen nem egy hirtelen jövő hófergeteg int majd óvatosságra. Nevéhez híven, szeszélyes az április. Akár csak az ember: végletek között csapong. Hiszen ugyanabban a szívben képes lakni a rajongó szeretet és a gyűlölet is. Felemel és letaszít, áld és átkoz egyszerre. Mind-mind ugyanazon emberi természet ellentmondásai…
            Az az igazi ellenség, aki barátnak tetteti magát, de az első adandó alkalommal hátba támad. Talán ezek a legfájdamasabb sebek: minél hozzánk közelebb állóban vagyunk kénytelenek csalódni.
            Jézus szenvedéstörténete sem akkor kezdődött, amikor vállára vette a keresztet. Korábban. Virágvasárnap a rajongva ujjongó tömeg szór lábai elé virágokat, ám néhány nappal később már a megfeszíttető, halálát követelő köpködők között botladozik a Golgota felé. Azóta is ilyenek vagyunk: lelkesedünk, majd gyilkosan hátat fordítunk. Melyik az igazi énünk? Talán bennünk is ott lakik az áruló, csupán az alkalmas pillanatot várja...
            A lelkesülő tömeg gyűrűjében, „közelebb érve megpillantotta a várost, sírva fakadt.” (Lk.20/41.) Lelki szemeivel már látni vélte a rómaik által évtizedekkel később lerombolt falakat, a gyűlölet és meg nem értettség szülte háborúinkat napjainkig bezárólag…
            Jézus, ugye sírsz ma is? A ragályok által tizedelt néped között áthaladva, a szétlőtt Ukrajna üszkös falainál megállva, ugye, látod őket is?  Megáldod a tömegsírokba hajigált testeket és kitárod a mennyek országának ajtaját, hogy befogadd a lelkeket. Látod gyáva szürkeségünket és az árulókat is...
Jézus kíséretében ott volt Júdás, az áruló apostol. Az utolsó vacsora közösségében is osztozott, miközben leste, várta a pillanatot, hogy mikor szolgáltathatja Mesterét ellenségeinek kezébe. Nevezhetnénk már-már tökéletes szerepjátéknak, hiszen majdnem mindenkit megtévesztett. (Talán önmagát is félrevezette...)
            Minden egyes cselekedetünk mögött ott van a rossznak a lehetősége is, amely igyekszik tönkre tenni minden jóra irányuló fáradozásunkat. Ott lüktet bennünk a rosszra hajló természet ugrásra készen, hogy beteljesíthesse rajtunk (is) uralmát. Szűntelenül vívódik bennünk jó a rosszal. Valahányszor önként és könnyelműen engedünk a kísértő csábításnak, Jézus bennünk, általunk is elárultatik...