"Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja.” (Jn.14/27.)
Gyűlölködő korban élünk. Mélységesen szomorú, hogy generációk nőnek fel úgy a szemünk előtt, hogy azt gondolják, mindez a demokrácia természetes tartozéka. Elég csak kinyitni a rádiót, televíziót vagy belelapozni valamelyik újságba: erőszak, fröcsögő indulatok minden formában és mennyiségben (legújabban pedig a fegyveres háború is a közvetlen közelünkbe „költözött”). Mindeközben mi magunk is nyugalomra vágyunk. Ugyanakkor nap mint nap, újabb és újabb konfliktusokba vagyunk „kénytelenek” bonyolódni. A legjobb szándék mellett válhatunk „áldozattá”…
Körülöttünk minden viszonylagos, így a békesség is. Törékeny, miként a szeretet, s életünkben legtöbbször – sajnos - feltételekhez kötött. Elfogadlak és szeretlek, mert te is szeretsz és elfogadsz engem. Nem bántalak, amíg te sem bántasz… Az igazi békesség viszont az ember szíve-lelke mélyén születik, amit a legkevésbé sem lehet fegyverekkel fenntartani vagy megteremteni. Ilyen körülmények között csak látszólagos és ideig-óráig tartó nyugalomról lehet szó, amit a félelem vagy a túlerővel szembeni tehetetlenség kényszere szül. Az evangélium a békességet a kiengesztelődés súlyosan szép szavával illeti, ami azt jelenti: békességre jutottam önmagammal és Istennel, s így képessé váltam a harmonikus együttélésre embertársaimmal és a teremtett világgal. Ha nincs rend és béke bennem, körülöttem sem lehet az. Ezt a sajátos és legteljesebb harmóniát az erőszak éppúgy elpusztítja, mint a gátlástalan szabadosság…
            Jézus békességet hagyott övéire. Feltétel nélküli békességet. Ebben különbözik a világban megtapasztalható különféle békeszerződésektől, paktumoktól. Egyfelől a túlérzékenység, másfelől az agresszivitásba hajló türelmetlenség szorításában élünk. A kiengesztelődéshez szükség van az akaratunkra, a szívünkre és a szeretetünkre.
            Hogy mindenkor hitelesek tudjunk maradni, hívőként szükségünk van Krisztus békességére is. E nélkül ugyan még lehet az ember vallásos – „szorgalmasan” teljesítheti kötelességeit -, de a személyes szeretet hívására képtelen lesz válaszolni, mert „megnémul” a belé ragadt harag, indulat és neheztelés töviseitől…