„Uram, hívjuk le rájuk az istennyilát, hogy föleméssze őket?” (Lk.9/45b.)
Egy alkalommal Jézus tanítványai kíséretében Jeruzsálem felé tartott. A szamaritánusok lakta területen haladtak keresztül, mikor néhány tanítványa betért az egyik faluba, hogy szállást készítsen neki, ám senki sem fogadta be őket. Ezek után Jakab és János apostol fölháborodott: „Uram hívjuk le rájuk az istennyilát, hogy föleméssze őket?” Jézus azonban megfedte őket: „Az Emberfia nem azért jött, hogy lelkeket pusztítson, hanem hogy megmentsen.” (Vö.Lk.9/51-56.)
A két tanítvány indulatában mélyen emberi vonások mutatkoznak meg. Ugyanezek az érzések kerítenek hatalmukba bennünket is, valahányszor Isten haragját és büntetését kívánjuk az ellenünk vétőkre: azokra, akik nem szimpatikusak számunkra, vagy - talán éppen akaratlanul - megbántottak.
Vajon mi történne, ha Isten egyszer meghallgatná a sok-sok gyilkos óhajt? Nem tudom, maradna-e egyáltalán ember a földön? Ő azonban - a legnagyobb szerencsénkre - nem a mítoszok haragvó bosszúállója, aki örömmel szórja közénk „nyilait”; nem a pusztítás istene, hanem az életé! Jézus sem azért jött, hogy számon kérjen és könyörtelenül elégtételt vegyen, sokkal inkább, hogy megmentsen. Akik pedig mesterüknek, megváltójuknak vallják – éljenek bármilyen történelmi korban és társadalmi rendszerben is -, nem szolgáltathatják ki magukat hirtelen támadt haragjuknak. Minden embernek meg kell értenie: nem vehetünk revansot minden egyes sértés és bántás után...
Sajnos agresszióra hajlamos mindennapjainkban gyakran éppen a média közvetíti - a sok családban már a nevelést is meghatározó, Krisztus által is többször bírált - ószövetségi elvet: „szemet szemért, fogat fogért.”
Krisztus tanítványa, ha bántás éri nem átkot szór – ha mégoly nehéz is -, hanem a békés megoldás lehetőségét keresi. Nem gyűlölni tanít, hanem felebaráti szeretetre buzdít...