„Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal.” (Lk.23/42.)
 
Nagypénteken délben Jézussal együtt két gonosztevőt is keresztre feszítettek. Egyiket jobbról, a másikat balról. A baloldali a gúnyolódókkal együtt káromolni kezdte, ellenben a másik megrótta: „Nem félsz az Istentől, hiszen te magad is ugyanazt a büntetést szenveded? Mi ugyan joggal szenvedjük tetteink méltó büntetését, de ez semmi rosszat sem tett.” Aztán Jézus fordult: „Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal.” Jézus megnyugtatta: „Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban.” (Vö.Lk.23/33-43.)
A bűnös ember számára két út van: bűnében megátalkodik vagy Jézusra tekint. Az előbbi esetben önmaga felett mond ítéletet, míg a másik esetben alázata végül felemeli. Emberi természetünk fogyatékossága, hogy hajlunk a rosszra. Ezért aztán kár is egymásra mutogatnunk és azon veszekednünk, hogy melyikünk a bűnösebb. Mindnyájan életjobbításra, gyógyulásra szorulunk, miközben kegyetlen terhekkel rójuk a mindennapok útját. Néha a kétségbeesés is eluralkodik rajtunk…
Jézus korában sem volt ez másként. Nem is értette, nem is ismerte fel őt az ember, ha csak nem a szív jóságával és a lélek szemével tekintett rá. Isten országáról beszélt, mely nem az erősebb jogán jut érvényre, hanem a szolgáló szeretettel növekszik. Míg a gőg és önzés dörömböl szívében, képtelen az ember megtapasztalni, meglátni. Míg nem szembesülünk saját gyöngeségünkkel; míg meg nem tanuljuk elfogadni egymást és szeretni azokat (is), akikkel torkig vagyunk; míg csak jogainkra hivatkozva követelni tudunk… - ne is ábrándozzunk jobb világról!
De vajon keresztünkkel Krisztus király keresztjének melyik oldalán állunk? Az istenkáromló vagy a megtérő gonosztevő sorsában osztozunk? Nagy-nagy reménységünk azonban, hogy mindannyian részesülhetünk az Isten-ország örömében, ahová a „jobb lator” az utolsó pillanatban bebocsáttatott. Adja Isten, hogy szívünk utolsó dobbanása előtt a mi ajkunkról is felszakadhasson a sóhaj: emlékezzél meg rólam, Jézus, amikor eljössz uralmaddal…